A vasárnapi családi vacsorák mindig különlegesek voltak számomra.
Minden héten elmentem a nővéremhez, Miához, és a férjéhez, Alexhez. Jó hangulat, nevetés, finom ételek — minden olyan volt, mintha egy film jelenetében lennénk.

De az utóbbi hónapokban valami megváltozott.

Észrevettem, hogy Alex gyakran néz engem. Nem csak úgy véletlenül, ahogy az emberek egymásra pillantanak, hanem hosszan, figyelmesen, már-már nyugtalanítóan.

Amikor észrevettem, hogy rám néz, mindig gyorsan elfordította a fejét, mintha semmi sem történt volna. De pár perc múlva újra éreztem a tekintetét.

Először azt hittem, hogy csak képzelődöm. De idővel a dolog egyre nyomasztóbb lett. Minden vacsorán egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

Egyik este, amikor Alex elment valamiért a konyhába, végül összeszedtem a bátorságomat, és odasúgtam Miának:
— Figyelj, kérlek, ne haragudj, de… a férjed. Folyton engem néz. Valahogy furcsán. Már zavar.

Azt vártam, hogy nevetni fog, vagy legyint egyet. De ő csak megmerevedett.
A mosoly eltűnt az arcáról, és a tekintete elkomorult.

— Te is észrevetted? — kérdezte halkan.

A gyomrom összeszorult.
— Mit jelent az, hogy „te is”?

Mia felállt, idegesen járkált a konyhában.
— Az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedik. Későn jön haza, mindig magánál tartja a telefonját, még a fürdőbe is viszi. Azt hittem, csak túl sokat dolgozik… Aztán találtam valamit a fiókjában.

Elővett egy apró fekete pendrive-ot.

— Nem akartam senkinek megmutatni, de most már muszáj — mondta remegő hangon.

Bedugtuk a számítógépbe. Több névtelen videó volt rajta. Megnyitottuk az egyiket.

És ott voltam én.
Az ő nappalijukban, a vacsoraasztalnál, éppen nevettem, bort töltöttem, igazítottam a hajamon. A kamera rejtve volt, a szögből ítélve valahol a sarokban.

— Ez… ez a ti házatokban van? — suttogtam.
Mia bólintott.
— Igen. Azt mondta, hogy a kamerák biztonsági okokból vannak itt. Elhittem neki. Aztán egy éjjel láttam, hogy ezeket a videókat nézi. És legtöbbször te vagy rajtuk.

Éreztem, ahogy a hideg végigfut a testemen.

— Szóltál neki erről?
— Igen, de letagadta. Azt mondta, hogy paranoiás vagyok. Hogy képzelődöm. De most, hogy te is mondod…

Ebben a pillanatban hirtelen kinyílt az ajtó.
Alex hazajött.

A lépteit hallottuk közeledni. Lassan, komoran. Mia gyorsan becsukta a laptopot, de már késő volt.

Ott állt az ajtóban, és ránk nézett. Nem volt dühös — csak hideg. Üres tekintete szinte átszúrt minket.

— Mit csináltok? — kérdezte nyugodt, de fenyegető hangon.
Mia próbált valamit mondani, de Alex megragadta a csuklóját.
— Megmondtam, hogy ne mutasd meg neki.

Ekkor minden elszabadult.
Mia felsikoltott, a szék feldőlt, én pedig ösztönösen felkaptam a pendrive-ot és kiszaladtam a házból.

Később a rendőrségen reszkető kézzel mutattam meg a videókat.
A nyomozók csendben nézték, majd az egyikük megszólalt:
— Ezek nem az egyetlen felvételek. Van még sok másik is.

Kiderült, hogy Alex hónapokon át titokban filmezett nőket – engem, Mia barátnőit, a szomszédokat, még a munkahelyi kolléganőket is. A kamerákat biztonsági rendszereknek álcázta.

Mia elvált tőle és elköltözött a szüleinkhez. Én hetekig nem tudtam aludni.
Minden zajra összerezzentem, minden idegen férfitekintet gyanúsnak tűnt.

A legrosszabb nem is az árulás volt.
Hanem az, hogy mindez a szemem előtt történt — a család látszata mögött, a vacsorák, a mosolyok, a szeretet leple alatt.

Ma, ha valaki azt mondja: „Családi vacsora”, csak keserűen elmosolyodom.
Mert tudom, hogy még a legmelegebb otthon falai között is megbújhat valami sötét, amit senki sem lát… amíg túl késő nem lesz