Amikor először megláttam őt, mintha megállt volna az idő. Magas volt, kedves tekintetű, mély hangú. Abban a pillanatban valami feléledt bennem, amit már régen halottnak hittem. Hatvanöt évesen már nem hittem a szerelemben. A férjem halála után beletörődtem a csendbe, a magányba, az egyhangú napokba. Aztán egyszer csak jött ő – és minden megváltozott.

Egy könyvtárban találkoztunk. Egyszerűen csak segített levenni egy könyvet a legfelső polcról. Apró gesztus volt, mégis különös melegség áradt belőle. Utána kávéra hívott, majd sétálni mentünk a Duna-parton. Úgy beszélgettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást.

Néhány hónap alatt minden megváltozott. Újra nevettem, újra vártam az estét, amikor hívni fog. És amikor megkérte a kezem, nem haboztam egy másodpercig sem. „Igen” – mondtam. Igen az életre, igen a reményre.

Elkezdtem szervezni az esküvőt. Kis éttermet választottunk a város szélén, megrendeltük a virágokat, lefoglaltuk a fotóst. Úgy éreztem, mintha újra húszéves lennék.

De a legnehezebb dolog még hátra volt – elmondani a gyerekeimnek.

Megterítettem az asztalt, elkészítettem a kedvenc ételeiket. A szívem a torkomban dobogott. Reméltem, hogy örülni fognak nekem, hogy megértik – az anyjuk újra boldog akar lenni.

Amikor megérkeztek, mindkettőjük arcán gyanakvást láttam. Amint elmondtam:
— Gyerekeim, férjhez megyek.

Csend lett. Olyan súlyos, hogy szinte érezni lehetett a levegőben.

A lányom felnevetett:
— Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! Hatvanöt évesen?!

A fiam ökölbe szorította a kezét:
— Ki ez az ember? Mit akar tőled?

Megpróbáltam elmagyarázni, hogy jó ember, hogy szeret, hogy nem pénzért van mellettem. De minél többet beszéltem, annál hidegebb lett a tekintetük.

— Anya, ez őrültség — mondta a fiam. — Csak kihasznál. Nem látod?

A könnyeim kicsordultak. Ők, akikért éltem, most elítéltek, mert mertem újra érezni valamit.

Aznap este sírva feküdtem le. Reggel azonban ő hívott. Hangja megnyugtatott:
— Ne törődj senkivel. Csak az számít, amit mi érzünk.

És igaza volt.

Néhány héttel később megtartottuk az esküvőt. Nem voltak vendégek, csak mi ketten, a fotós, és a napfény, ami áttört a templom ablakán. Amikor kimondtam az „igen”-t, éreztem, hogy új életet kezdek.

De a gyerekeim azóta sem beszélnek velem. Ritkán írnak, hidegen, távolságtartóan. Azt mondják, megbolondultam, hogy elárultam apjuk emlékét.

Mégis, amikor reggel a férjem — a mostani — kávét hoz az ágyba, amikor rám néz, és azt mondja: „Te vagy a legnagyobb ajándék az életemben”, tudom, hogy helyesen döntöttem.

Lehet, hogy a világ bolondnak tart. De én végre boldog vagyok.

Mert a szerelem nem kérdezi, hány éves vagy. Nem nézi az ősz hajat, a ráncokat, a múltat. Csak megérkezik — váratlanul, csendben — és ha van bátorságod, újra megtanít élni.

Egy nap talán a gyerekeim is megértik. Talán rájönnek, hogy az anya, akit bolondnak neveztek, valójában csak mert hinni a csodában.

És ha ezért őrültnek neveznek – hát legyen. Inkább legyek őrült… mint élettelen.