Egész életemben dolgoztam érte. Minden forintot félretettem, minden fáradt estét, minden éjszakai műszakot azért vállaltam, hogy a fiamnak jobb élete legyen, mint nekem. Amikor azt mondta, hogy megnősül, a szívem megtelt boldogsággal. Tudtam, hogy ez lesz élete legfontosabb napja — és hogy én mindent megteszek, hogy tökéletes legyen.

Eladtam az utolsó aranygyűrűmet, kiürítettem a megtakarítási számlámat, és még több munkát vállaltam. A kezeim kirepedeztek a vegyszerektől, a lábaim alig bírtak állni, de boldog voltam, mert mindezt érte tettem. Csak az számított, hogy az én fiam boldog legyen.

Aztán, az esküvő előtti napon, kimondta a szavakat, amik örökre beleégtek a szívembe.

— Anya, kérlek, ne gyere el a lagziba, — mondta halkan, de ridegen.
— Miért? — kérdeztem döbbenten.
— Ott lesznek fontos emberek, a Liza családja, üzletemberek, barátok… Nem illenél közéjük. Én csak… nem akarom, hogy bárki megtudja, hogy az anyám takarítónő.

Egy pillanatra minden elsötétült körülöttem. A saját fiam, akit felneveltem, akiért mindent feláldoztam, szégyellte, hogy az anyja vagyok.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem a konyhában, és néztem a kezeimet — repedezettek, sebesek, de ezek a kezek etették, öltöztették, ringatták őt. A hajnal első fényeinél döntöttem: elmegyek. Nem hogy zavart keltsek, csak hogy lássam őt.

A vendéglő előtt álltam, miközben bent szólt a zene, nevetés töltötte be a termet. A menyasszony csodálatos volt, és ő… az én fiam… olyan elegáns, olyan boldog. A szívem majd megszakadt a büszkeségtől. Aztán meghallottam valakit kérdezni:
— És hol van az anyukád?
Ő nevetett.
— Á, ő ilyen helyekre nem jár. Neki nem való ez a társaság.

A körülötte állók vele nevettek.
Akkor fordultam el. Mentem haza, minden lépés egy-egy szúrás volt a szívembe. Aznap este megtanultam, hogy a legmélyebb fájdalmat nem idegenek okozzák, hanem azok, akiket a legjobban szeretünk.

Évek teltek el. Ő ritkán keresett. Néha egy üzenet: „Anya, minden rendben. Liza babát vár.”
Én válaszoltam: „Vigyázz magadra, fiam.” És csak reméltem, hogy egyszer megérti, mit tett.

Egy este csörgött a telefon. A hangja megtört volt.
— Anya… bocsáss meg. Liza elment. Egyedül maradtam. Most már tudom, milyen üres az élet nélküled.

Nem szóltam semmit. Csak sírtam. Másnap megjelent az ajtóban. Megölelt, mint gyerekkorában. Sírt, és azt ismételgette:
— Bocsáss meg, anya… kérlek.

Simogattam a haját, és csak ennyit mondtam:
— Az ember szégyellheti a tetteit, de soha nem az anyját.

Most újra egyszerűen élek. Takarítok, ahogy mindig, keveset keresek, de a lelkem békében van. Mert a fiam végre megértette: nem a szegénység szégyen, hanem az, ha valaki elfelejti, ki adta neki a szívét és az életét.