A telefon hirtelen csörrent meg. Olyan élesen, hogy megállt bennem a levegő. Felvettem, és meghallottam a hangját. Hideg volt. Távoli. Mintha nem is ő beszélt volna.

— Biztosan észrevetted, hogy mostanában későn járok haza. Az igazság az, hogy… van valaki más az életemben. Kérlek, ne csinálj jelenetet.

A szavai lassan, de pontosan vágtak belém, mint a kés. Mégis, nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak annyit mondtam:
— Rendben. Értem.

Egy pillanatig nem jött válasz. Talán várta, hogy könyörögjek, hogy sírjak, hogy kérleljem. De én csak hallgattam. Aztán letette a telefont.
Én pedig visszamentem a konyhába, és folytattam a vacsora készítését.

A kés hangja a vágódeszkán monoton ritmust adott. A hagyma illata betöltötte a levegőt, és valahol a szívem mélyén valami végleg megszakadt.

Az éjszaka hosszú volt. A csend túl hangos. Az ágy, amelyben együtt feküdtünk annyi éjszakán át, most üres volt. Hideg. Idegen. Az ő illata még ott volt a párnán, de most már csak emlékeztetett arra, hogy minden, amiben hittem, hazugság volt.

Reggel felkeltem, és éreztem, hogy vége. Nem a szerelemnek – annak már rég vége volt. Hanem annak a nőnek, aki függött tőle. Aki hitt neki.
Kinyitottam az ablakot, beszívva a friss levegőt, és elkezdtem összepakolni a holmiját.
Az ingeit, a nyakkendőit, a kedvenc bögréjét – mindent. Egyetlen szó nélkül.

Délután megjelent. Az ajtóban állt, zavartan, bizonytalanul.
— Te… ezt tényleg megteszed? — kérdezte halkan.

— Igen. Most már ideje volt, — válaszoltam nyugodtan. — Az új életed ott van, az ajtón túl.

Közelebb lépett, meg akart ölelni, de hátrébb léptem.
— Tudod, sokáig azt hittem, nem tudok nélküled élni. Ma reggel rájöttem, hogy nélküled lélegzem először igazán.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, hirtelen csend lett. De ez a csend már nem fájt. Ez a csend felszabadított.

Leültem, kávét öntöttem, és figyeltem, ahogy a napfény lassan betöltötte a szobát. A világ nem omlott össze. Éppen ellenkezőleg — most kezdődött el igazán.

Hetek teltek el. Egy este újra megszólalt a telefon. A hangja remegett.
— Hibáztam. Ő nem olyan volt, mint gondoltam. Kérlek, engedd, hogy visszatérjek.

Hallgattam. A szívem már nem fájt. Csak emlékezett.
— Nem, — mondtam végül halkan. — Nincs visszaút.

Letettem a telefont. Nem volt könnyű. De felszabadító volt.

Később hallottam, hogy az új nő elhagyta őt pár hét után. Egyedül maradt, és akkor talán először érezte, milyen, amikor senki sem vár rád.

Én azóta megtanultam szeretni az egyedüllétet. Megtanultam újra mosolyogni, és minden nap hálát adok azért, hogy volt erőm elengedni.

És ha ma valaki megkérdezi, hogyan éltem túl az árulást, csak annyit mondok:

„Nem éltem túl. Újjászülettem.”