A fürdőszobában csend volt. Csak a víz csobogása törte meg a fojtogató némaságot. A gőz lassan ellepte a helyiséget, és az ápolónő úgy érezte, mintha minden lélegzetvétele egyre nehezebb lenne. Előtte, a hordágyon, mozdulatlanul feküdt egy fiatal férfi. Alig múlt huszonöt. Egy baleset után teljesen megbénult – csak a szemei mozogtak.

A nő mély levegőt vett, próbálta elnyomni a szorongást.
— Ne aggódj, óvatos leszek — suttogta halkan, bár tudta, hogy a fiú valószínűleg nem hallja.

Beleöntött egy kis szappant a vízbe, majd lassan, gyengéden elkezdte lemosni a testét. Az első percekben minden nyugodtnak tűnt. A víz halk csobogása, a gőz illata, a steril csend. De aztán… valami megváltozott.

Amikor az ápolónő a hátát mosta, hirtelen furcsa mozgást érzett a bőre alatt. Olyan volt, mintha valami… mozogna benne. Megdermedt, és a szíve vadul kalapálni kezdett. Talán csak egy izomrángás — gondolta. De a következő pillanatban újra érezte. Ez már nem lehetett véletlen.

— Ez… ez mi? — motyogta magának.

Ekkor a fiú hirtelen éles, hörgő hangot adott ki. Szemei tágra nyíltak, arcán félelem ült. Próbált beszélni, de csak zihálás jött ki a torkán. Az ápolónő remegő kézzel hátrált, majd ösztönösen megragadta az asztalon heverő ollót, és óvatosan megvágta a bőrt azon a helyen, ahol a mozgást látta.

Amit látott, attól elakadt a lélegzete.
A bőr alatt egy vékony, átlátszó cső futott, amely egy apró, fémes szerkezethez volt kapcsolva. A szerkezet finoman pulzált, mintha saját szíve lenne. Nem orvosi eszköznek tűnt – sokkal inkább valami titkos, kísérleti implantátumnak.

Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó. Az osztályvezető orvos lépett be. Amikor meglátta, mit csinált, elsápadt.
— Mit művelsz?! — ordította.
— Mi ez?! — sikoltott vissza az ápolónő. — Ez nem normális implantátum! Ki tette ezt vele?!

Az orvos odalépett, és durván megragadta a karját.
— Fogd be a szád! — sziszegte. — Ezt soha senkinek nem mondod el.

Aztán lehajolt a fiú fölé, megérintette a fémes eszközt. Egy halk sípolás hallatszott, a beteg teste megfeszült, majd elernyedt. A monitoron egyenes vonal jelent meg. Halott volt.

— Maga… megölte! — suttogta a nő, döbbenten.
— Ő már régen halott volt — válaszolta az orvos ridegen. — És ha életben akarsz maradni, elfelejted, amit láttál.

Az ápolónő kiszaladt a szobából, zihálva, reszketve. Egész éjjel nem aludt. Másnap, amikor visszament, a beteg szobája üres volt. Az ágya eltűnt, a neve a kórlapokból törölve. Mintha soha nem létezett volna.

Napokkal később, éjszaka, kopogásra ébredt. Az ablak felől jött. Amikor odalépett, elakadt a szava. A párás üvegen ujjlenyomatok voltak — hideg, remegő nyomok, mintha valaki próbált volna bejutni.

Kirohant az utcára, de senkit nem látott. Csak a szél fújt, és az esőcseppek halkan csapódtak a járdához. Visszatérve a szobába észrevette: az asztalán ott volt a régi fürdőszivacs. A közepén pedig egy apró fémrész – pont olyan, mint amit a fiú hátából látott kibukkanni.

Másnap bejelentést tett a rendőrségen. Azt mondták, hívják majd, hogy tanúvallomást tegyen. De másnap reggel, amikor felébredt, a lakásában feküdt – a nyakán friss sebbel és bekötözve. A telefonja üres volt. Nem voltak névjegyek, fényképek, semmi. Csak egyetlen üzenet:
„Túl sokat láttál. Hallgass, ha élni akarsz.”

Attól a naptól fogva nyoma veszett. Elhagyta a várost, soha többé nem dolgozott kórházban.
De azok, akik ismerik, azt mondják, néha éjszaka hallani, ahogy a víz megcsobban a fürdőszobájából. Mintha valaki ott lenne… egy fiú, aki nem tud meghalni.
És a víz alatt, a csend mélyén, még mindig hallatszik egy halk, fémes dobbanás — mint egy gép, amely tovább él.