Hetven éves vagyok.
Egész életemben illedelmes, visszafogott, „rendes” nő voltam. Olyan, akit gyerekkorától arra tanítottak, hogy a nő méltósága a szerénységében rejlik. Hogy van egy kor, amikor már nem illik kihívóan öltözködni, nevetni hangosan, táncolni a nyilvánosság előtt.
És sokáig hittem is ebben. Egészen addig a napig, amikor a tengerparton láttam valakit, aki mindezt egy pillanat alatt megcáfolta.

Ültem a napernyő alatt, néztem az embereket, ahogy jönnek-mennek, a gyerekek visítva szaladgálnak, a fiatalok nevetnek, a nap perzsel. És akkor megláttam őt.
Egy nőt, aki körülbelül az én koromban lehetett. Talán néhány évvel fiatalabb, talán nem.
Egy piros, merészen kivágott fürdőruhát viselt, és olyan természetességgel sétált végig a parton, mintha a világ legszebb nője lenne.
Nem takarta el magát, nem rejtegette a testét.
Minden lépése magabiztosságot sugárzott.

És én… zavarba jöttem.
Szégyelltem magam – nem is tudom pontosan, miért. Talán azért, mert valahol mélyen irigyeltem őt.
„Hetven évesen így megjelenni? Ez túlzás” – gondoltam.
És akkor, talán ösztönösen, odamentem hozzá.

Udvariasan, de kissé kioktató hangon szóltam hozzá:
— Elnézést, de nem gondolja, hogy ebben a korban illene egy kicsit visszafogottabban öltözni? Mi már nem vagyunk fiatal lányok, tudja…

A nő megállt. Rám nézett. Nem dühösen, nem sértődötten – csak csendesen.
Aztán mosolygott.
Olyan mosollyal, amit soha nem fogok elfelejteni.

— Tudja, — mondta halkan — két éve halálos beteg voltam. Rák. Az orvosok azt mondták, legfeljebb fél évem van hátra. Átestem a poklon: kemoterápia, műtétek, félelem, magány. A férjem elment. A testem eltorzult. Azt hittem, soha többé nem fogom látni a tengert.
Aztán valahogy mégis életben maradtam. És akkor megfogadtam valamit: soha többé nem fogom szégyellni a testemet.

Megdermedtem.
Nem tudtam mit mondani.

A nő folytatta:
— Ezek a ráncok, ezek a sebek, a megnyúlt bőr — mind annak a bizonyítéka, hogy ÉLEK. És ha én még élek, jogom van örülni, napozni, viselni azt, amit akarok.
Egész életemben próbáltam megfelelni: a férjemnek, a családomnak, a társadalomnak. És közben elfelejtettem magamnak élni.
Most már nem érdekel, ki mit gondol. Én szabad vagyok.

A hangja nem volt dacos, inkább békés.
Minden szava mélyen belém hasított.

Aztán lassan megfordult, a tenger felé nézett, és csak ennyit mondott:
— Ha egyszer rájön, mennyire kevés időnk van, többé nem fog félni önmaga lenni.

És elment.
Én ott maradtam, némán, üres tekintettel a hullámokat nézve.

Akkor éreztem először, hogy egész életemet félelemben töltöttem.
Féltem az öregedéstől, féltem az ítéletektől, féltem a véleményektől.
És közben elfelejtettem élni.

Aznap délután levettem a kendőmet, a hosszú ruhámat, és beléptem a vízbe.
A tenger hideg volt, de tisztító.
Minden hullám, ami a testemhez ért, mintha lemosta volna rólam a múltat.

És ott, a vízben állva, rájöttem:
A szabadság nem fiatalok kiváltsága. A szabadság annak jutalma, aki már nem fél.

Most, ha látok egy nőt, aki mer önmaga lenni – akár hetvenévesen is –, nem ítélem el.
Tisztelem. Mert tudom, hogy mögötte fájdalom, harc és győzelem van.

És talán… talán én is végre szabad vagyok.