Olyan csend, amelytől az ember tarkóján feláll a szőr — mintha maga a levegő sem merne megmozdulni. Eduardo már ébren volt, mozdulatlanul ült az ágy szélén, tekintete üres és sötét, arca pedig kifejezhetetlen, dermedt maszkba merevedett.

Amikor a szolgáló belépett, hogy felszolgálja az újdonsült házaspár reggelijét, olyan sikoly tört ki belőle, amely örökre bevésődött minden jelenlévő emlékezetébe.
Smirnova Viktorovna — aki előző este még nevetett, táncolt, ragyogott — most élettelenül feküdt az ágyon.
A hennával díszített kezei furcsán, görcsösen álltak, mintha az utolsó pillanatban próbált volna meg fogást találni az életben. Ajkai kicsit nyitva voltak, mintha még valamit mondani akart volna… valamit, ami örökre benne rekedt.

A rendőrség és az orvosok gyorsan megérkeztek. Vizsgálataik azonban semmitmondóak voltak: se seb, se külsérelmi nyom, semmi jele annak, hogy a fiatal nő szenvedett volna.
„Valószínűleg hirtelen szívleállás” – mondta az egyik orvos.
Ám a szülők számára ez a magyarázat lehetetlen volt. Még aznap repülőre ültek, hogy Dubajba utazzanak — arcuk elsápadva, tekintetük tele fojtott kétségbeeséssel.

Amikor meglátták lányuk testét, a fájdalom ereje majdnem földre sújtotta őket. A bőre túl halványnak tűnt, az arcvonásai túl merevek voltak… és ami a leginkább sokkolta őket: az eljegyzési gyűrű eltűnt az ujjáról.

— Hol van a gyűrűje? — kérdezte az anya rekedt hangon.

Eduardo csak némán állt, lehajtott fejjel. Egyetlen szó sem hagyta el a száját.
És ekkor a szülők megérezték: valami mély, félelmetes igazság lapul a háttérben.

Az apa, akit mindig józan, csendes emberként ismertek, most érezte, hogy valami elszakad benne.
— A lányom nem halt meg ok nélkül. Ki akarom deríteni az igazat!

Este megérkeztek a toxikológiai vizsgálatok első eredményei — és amit hallottak, annyira megrázó volt, hogy az anya felzokogott, az apa pedig elsápadva rogyott le egy székre.

A lány vérében egy rendkívül ritka mérget találtak. Olyan anyagot, amelyet csak bizonyos sivatagi térségekben ismernek, és amely úgy idéz elő halált, hogy kívülről semmilyen sérülést nem hagy. A szív egyszerűen leáll… mintha magától. A gyilkos pedig láthatatlan marad.

Ez nem baleset volt.
Ez nem tragikus véletlen.
Ez gyilkosság volt.

A rendőrök átkutatták a villát. Eduardo dolgozószobájában, egy zárt fiók mélyén, rábukkantak egy dokumentumra. Egy titkos szerződésre, amely szerint a feleség halála esetén minden vagyon — még az európai öröksége is — automatikusan Eduardo családját illeti.

A házasság nem szerelem volt.
A házasság terv volt.
És a nászéjszaka… csak a játszma vége.

A gyűrű? Már hajnalban eladták egy privát ékszerkereskedőnek.

Eduardo még aznap megpróbált elmenekülni az országból, de az ellenőrző pontnál elfogták. Tekintete hideg volt, üres — mint aki nem értette, miért omlik össze körülötte a gondosan felépített hazugság.

Aznap éjjel a szülők abban a szobában maradtak, ahol lányuk utolsót lélegzett. A menyasszonyi ruhája még mindig ott függött a tükör mellett — egykor a boldogság jelképe, most pedig a legkegyetlenebb emlékeztető arra, hogy a bizalom néha halálos lehet.
Az anya halkan, remegő hangon suttogta:
— Ha tudta volna… ha meglátta volna, mi rejtőzik a mosolya mögött…

És a sötét szobában egyetlen kérdés visszhangzott bennük újra és újra:
Hogyan válhat a szerelem csapdává, és hogyan képes valaki azt mondani: “szeretlek”, miközben a halálodat tervezi?