Egy szürke, jelentéktelen délután találtunk rá – mon ami és én –, amikor csak úgy céltalanul sétáltunk egy elhagyatott ipari területen. A földből félig kilógó vasdarab először csak szemétnek tűnt, egy darabka régi gépből, amelyet az idő és az emberi feledékenység végleg elnyelt.

De abban a pillanatban, amikor megérintettem, valami megváltozott. Nem volt hang, nem volt villanás, csak egy hideg, alig észrevehető remegés a tenyeremben – mintha a fémnek saját, lassú, alattomos pulzusa lenne. Mon ami nevetve legyintett, de a szemében felvillant egy árnyalatnyi nyugtalanság, amelyet nem tudott elrejteni.

Otthon alaposabban megnéztük a tárgyat. Vastag rozsda borította, egyenetlen dudorokkal, mintha valamit szándékosan el akart volna rejteni. Óvatosan megtisztítottuk a felszínt, és ekkor bukkantak elő az első jelek. Nem véletlenszerű karcolások voltak, hanem mélyen belevésett jelek, vonalak, amelyek túl szabályosak voltak ahhoz, hogy a véletlen művei legyenek.

Néhány jel hasonlított betűkre, de egyik ismert ábécéhez sem illettek pontosan. Más vonalak inkább térképre, diagramra vagy valamilyen kódra emlékeztettek. Az az érzés támadt bennünk, hogy ez a fémnemű valami nem puszta tárgy, hanem üzenet. Üzenet valakitől, vagy… valaminek.

A kíváncsiságunk gyorsan mániává vált. Elkezdünk kutatni: régi újságokat böngésztünk, poros levéltárakban ülve átlapoztuk azokat az éveket, amikor az ipari negyed még élt. Egy 1923-ból származó rövid, jelentéktelennek tűnő cikk akadt a kezünkbe, amely egy „különös fémtárgy” megtalálásáról számolt be ugyanazon a területen, ahol mi is rábukkantunk. A cikk azonban furcsán hirtelen ért véget, mintha valaki félbeszakította volna a szerzőt.

Más dokumentumok már jóval sötétebb képet festettek. Zárt jegyzőkönyvekben – amelyeket elvileg nem is láthattunk volna – olyan bejelentésekről olvastunk, amelyek az akkori lakók rejtélyes rosszulléteiről, éjszakai zajokról, megmagyarázhatatlan fényekről szóltak. Többen állították, hogy egy bizonyos „nehéz fémhang” töltötte meg a környéket éjfél után, olyan zaj, mintha valami óriási vasból készült dolog lassan mozdulna a föld alatt.

És mindenütt felbukkant ugyanaz a kifejezés: „lefoglalt tárgy”, „biztonsági okokból elkobozva”, „a további vizsgálat szigorúan titkos”.

A legmegrázóbb mégsem ez volt, hanem egy férfi, bizonyos Bálint Fodor kézírásos feljegyzései. Ő egy levéltári alkalmazott volt – nem híres tudós, nem politikus, csak egy csendes ember, aki a papírok között élt. A naplójában részletesen leírta, hogy saját szemével látta azt a tárgyat, amelyet a hatóságok akkoriban elszállítottak. A leírása kísértetiesen egyezett azzal, amit mi most a kezünkben tartottunk.

Fodor azt állította, hogy a tárgy „nem viselkedik úgy, mint az élettelen anyag”. Leírta, hogy bizonyos napokon a fém felülete melegebbnek tűnt, máskor jegesen hidegnek, függetlenül a környezeti hőmérséklettől. Feljegyezte, hogy éjszaka néha halk zúgást hallott, mintha egy nagyon távoli, mély géphang szűrődne át a falakon.

Utolsó bejegyzéseiben a sorok egyre kuszábbak, a betűk remegővé váltak. Az egyik oldal közepén csak három mondat állt, egymás alá írva, sötétebb tintával, mintha görcsösen újra és újra át akarta volna húzni, mégsem tette:

„Ez nem relikvia. Ez jel.
Nem mi találtuk meg őt. Ő talált ránk.
Aki meghallja a hívását, már nem szabad.”

Néhány nappal később Fodor nyomtalanul eltűnt. Sem a rendőrségi aktákban, sem a további dokumentumokban nem szerepelt többé a neve. Mintha a férfi soha nem is létezett volna.

Amikor ezt elolvastuk, a levegő megfagyott körülöttünk. Mon ami azt javasolta, hogy azonnal szabaduljunk meg a tárgytól – visszavigyük oda, ahol találtuk, vagy bedobjuk egy mély folyóba. Én azonban már túl messzire mentem. Valami beteges kíváncsiság fojtogatott: tudnom kellett, mi az igazság. Hiba volt.

Aznap éjjel minden elkezdődött.

A házunkban különös csend uralkodott, az a fajta csend, amelyben a legkisebb nesz is fenyegetően hangzik. A fém tárgy az íróasztalon feküdt, egy sötét szobában, az ajtót gondosan becsuktuk. Mégis, valamikor éjfél után halk koppanásra riadtunk fel. Olyan volt, mintha valami nehéz a padlóra esett volna, majd vonszolni kezdték.

A hang az emeleti szobából jött.

Mon ami rám nézett, az arcából eltűnt minden szín. Felmentünk. A folyosón a levegő különösen sűrűnek tűnt, mintha láthatatlan súly nehezedne ránk. Az ajtó, amelyet biztosan bezártunk, most résnyire nyitva állt. Beléptünk.