Nemrég töltöttem be a hatvanat. Különös kor ez — már nem ifjúság, de még nem is igazi öregség. És ebben az életszakaszban nem a ráncok, nem a fáradtság, nem az apró betegségek a legnehezebbek…
hanem a magány.

Reggel felébredsz, és nincs kihez szólni. A nap csendben telik. Este próbálod érezni, hogy valaki melletted van — de csak a falak visszhangoznak.

A férjemmel már régen elváltunk. Akkoriban még hittem abban, hogy az élet tartogat számomra valami újat. A fiam külföldön él, saját családdal, saját gondokkal.
Én pedig… egyedül maradtam.

— Találj valakit! — győzködött mindig a barátnőm.
— De hol? — feleltem ingerülten. — Hol keressek? A velem egykorú férfiak fáradtak, komorak, mintha már lemondtak volna mindenről. Nem társat akarnak, hanem ápolót!
A barátnőm elnevette magát:
— Akkor ismerkedj meg valaki fiatalabbal. Jól nézel ki, megteheted!

Nem vettem komolyan, de a gondolat ott maradt bennem.
És egy nap — mintha a sors intézte volna — találkoztam vele.

Negyvenöt éves volt. Magas, magabiztos, ápolt. Elvált. Egy kis cégnél dolgozott, műszaki eszközöket javított. Nyugodtnak, figyelmesnek, tisztelettudónak tűnt.
A tekintetében volt valami, amit rég nem láttam: őszinte érdeklődés. Úgy nézett rám, mint egy nőre — nem pedig valakire, aki gondoskodni fog róla.

Sokat beszélgettünk, sétáltunk, együtt vacsoráztunk. Újra nevettem mellette. Újra éreztem, hogy nő vagyok. Sőt, mintha kicsit meg is fiatalodtam volna.

Néhány hét után egyre gyakrabban maradt nálam éjszakára. Aztán egyszer csak azt mondta:

— Miért tartsunk fenn két lakást? Úgyis mindig együtt vagyunk. Összeköltözhetnénk.

Meglepődtem.
Én — aki nemrég még úgy éreztem, senkinek sem hiányzom.
Én — akit mintha láthatatlanná tett volna az idő…

És most egy nálam jóval fiatalabb férfi azt akarja, hogy vele éljek?

Beleegyeztem.

Az első hetek gyönyörűek voltak. Az otthonom újra tele lett élettel. Reggel férfihang csengett a konyhában, este már nem egyedül ettem, nem üres szoba várt.
Azt hittem, új esélyt kaptam az élettől.

De hamarosan minden megváltozott.

Furcsaságok tűntek fel. Gyakran panaszkodott: gondok a munkahelyen, késő fizetés, elromlott autó. Néha kölcsönkért kisebb összegeket — „Jövő hónapban visszaadom.”
Nem foglalkoztam vele, bárkivel előfordulhat.

Aztán egyre komolyabb történetekkel állt elő: tartozások, lejáró határidő, félelem attól, hogy elveszíti a lakását.
Végül félénk hangon megkérdezte:

— Tudom, nem szép dolog, és szégyellem is, de… segítenél egy kicsit, amíg helyrejönnek a dolgok?

Sajnálatot éreztem. Azt hittem, összetartozunk. Segíteni akartam.

És akkor jött a nap, amikor minden összeomlott.

Egy reggel elment otthonról, de véletlenül bekapcsolva hagyta a hívást a telefonján. A készülék ott feküdt az asztalon, és egyszer csak meghallottam a hangját — nem azt a gyengédet, amit nekem szokott mutatni, hanem egy hideg, magabiztos, számító hangot:

— Igen, az öreg teljesen bedőlt — mondta. — Nála lakom, mindent fizet. Később majd többet is kérhetek, csak előadom, hogy új gondjaim vannak.
Rövid nevetés.
— Persze, hogy nem megyek el. Hol találnék ennél jobbat? Tetto a fejem fölött, étel, pénz… csak kedvesnek kell lenni, és mindent megad.

Megdermedtem.
A szavak úgy hasítottak belém, mintha kést szúrtak volna a mellkasomba.

Amikor hazajött, már vártam.
Nem sírtam.
Nem kiabáltam.
Csak ennyit mondtam:

— Csomagolj. Ma elmégy innen.

Hazugságokat dadogott, magyarázkodott, azt állította, hogy „vicc volt”, hogy „félreértés”.
De én már hallottam a valódi arcát.

Ez a történet nem a fiatalabb férfiakról szól.
És nem is arról, hogy hatvan felett lehetetlen szeretni.

Egy sokkal fontosabb dologról szól:

Soha nem szabad megfeledkeznünk a saját értékünkről — még akkor sem, amikor a magány elviselhetetlennek tűnik.
Nem szabad hagyni, hogy valaki a szeretetre vágyó szívünket kihasználja.

Ma már nem félek az egyedülléttől.
Csak egyvalamitől tartok:
attól, hogy valaha még egyszer elfelejteném, mennyit érek.

És ezt soha többé nem engedem meg magamnak.