Amikor a fiam közölte velem, hogy megházasodik, azt hittem, örömöt, izgatottságot és kellemes készülődést fogok érezni. De valami egészen más történt. Valami megmagyarázhatatlan szorongás telepedett a mellkasomra.

És mindez miatta, a menyasszonya miatt.

Egy kis faluból jött, nem volt felsőfokú végzettsége, sem az a fajta kifinomultság, amit egy anya elképzel a fia mellett. Egyszerű volt. Túl egyszerű — legalábbis én akkor így láttam.

Őszintén szólva úgy gondoltam, hogy nem való a fiamhoz, aki művelt, ambiciózus és mindig igényes volt magára. Nem értettem, mit talált benne.

Minden apróság irritált. A beszéde — kissé darabos, gyakran nyelvtanilag pontatlan — idegesített. Egy napon pedig, amikor megkérdezte tőlem, hol van a só, elveszítettem a türelmem:

— Nem vagyok az anyád. Szólíts a nevemen! Te csak egy falusi lány vagy!

Igen, kimondtam ezt. És akkor még azt hittem, igazam van. Meg voltam győződve róla, hogy a fiam egyszer ráébred: rosszul választott. Már láttam is magam előtt az „ideális” menyet — a szomszédos okleveles könyvelőt, művelt, halk szavú, „hozzá illő” nőt.

De az élet másként döntött. Olyan leckét adott, amelyet soha nem fogok elfelejteni.

Egy este hirtelen rosszul lettem. Gyomorgörcsök gyötörtek, alig kaptam levegőt. A fiam mentőt hívott, és kórházba kerültem. Súlyos ételmérgezést állapítottak meg.

Legyengülve feküdtem, infúzióra kötve… és ekkor jött a pillanat, amely mindent megváltoztatott.

Ki ült mellettem reggeltől estig?
Nem a fiam — dolgoznia kellett.
Nem a rokonaim.
Hanem ő.

Az a fiatal nő, akit addig lenéztem, megsértettem, akit szinte elutasítottam.

Nap mint nap jött. Tiszta hálóinget hozott, házi levest, amit kifejezetten nekem főzött. Gyümölcsöt szeletelt, hogy könnyebben megegyem. Hívta a nővéreket, ha jobban rosszul lettem. Órákon át ült mellettem szó nélkül, türelemmel és nyugalommal.

A harmadik napon az orvos ezt mondta:

— A menyének köszönhető, hogy hamarabb észrevettük a súlyosabb tüneteket. Nagyon aggódik önért.

Mintha arcul ütöttek volna.
Miért törődik velem ennyire?
Miért ennyire figyelmes, miután én annyi bántó szót vágtam hozzá?

Egy hét múlva hazaengedtek. Ő vitt haza autóval, nehogy megerőltessem magam. A konyhaasztalra letett egy táskát:

— Itt van néhány étel, amit önnek készítettem. Remélem, jól fog esni. Ha bármire szüksége van, hívjon bátran, még éjszaka is.

Nem tudtam megszólalni. A szégyen szó szerint fojtogatott.
A fiam bement a szobába, ő pedig elindult kifelé. Az ajtóban megállt, visszafordult, és halkan, szinte félénken mondta:

— Nem kell szeretnie engem… de én szeretem a fiát. És azt is szeretném, hogy ön jól legyen.

Majd csendben távozott.

Ott maradtam egyedül, és hirtelen úgy éreztem, minden gondolatom összeomlik. Minden ítéletem, minden előítéletem értelmét vesztette.

Én lenéztem őt.
Ő pedig kedvességgel válaszolt.
Én elutasítottam.
Ő törődött velem.

Aznap este rájöttem: soha nem láttam őt igazán.

Másnap elhatároztam, hogy mindent jóváteszek, amit csak tudok. Elmentem hozzájuk, bekopogtam. A menyem meglepetten nyitotta ki az ajtót. Átadtam neki egy doboz süteményt, és csak ennyit mondtam:

— Sajnálom. Tévedtem.

Néhány pillanatig nézett, majd gyengéden átölelt. És valami bennem végre felszabadult — mintha éveken át cipeltem volna egy láthatatlan terhet.

Ma már tudom:
nem a végzettség, nem a származás és nem a kifinomult beszéd teszi értékessé az embert.

Az ember szíve számít.
A jóság, amelyet nem lehet tanítani, csak adni.

És én szerencsés vagyok, hogy még időben megértettem.