Huszonnégy éves voltam, amikor először megláttam őt. Egy nőt, aki akár az anyám korosztálya is lehetett volna, mégis volt benne valami, ami teljesen magához láncolt. Nyugodt volt, tapasztalt, magabiztos. Mellette úgy éreztem, végre stabil talajt érzek a lábam alatt.

A családom határozottan ellenezte a kapcsolatot. Azt mondták, túl fiatal vagyok, naiv, nem értem, mit vállalok. Azt ismételgették, hogy ő csak egy üres helyet tölt be az életében, én pedig a szerelemtől megvakult „fiúcska” vagyok. De nem törődtem senkivel. Akkor úgy hittem, hogy a szerelem képes legyőzni mindent — még a húszéves korkülönbséget is.

Titokban házasodtunk össze, csendesen, nagy felhajtás nélkül. Egy évvel később megszületett a fiunk. Azt hittem, ez a legnagyobb bizonyíték arra, hogy jól döntöttem. Keményen dolgoztam, építettem a jövőnket, ő pedig gondoskodott rólunk.

Ám az idő alattomosan változtat meg mindent. Lassan, szinte észrevétlenül. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem ugyanazt érzem.

Hat év házasság után elkezdett bennem motoszkálni egy gondolat, amelyet először szégyelltem kimondani:
egyre gyakrabban gondolok a válásra.

Minden egyetlen mondattal kezdődött…

Az egyik este a konyhában ültünk. Meséltem neki az új terveimről, arról, hogy szeretnék egy továbbképzésre jelentkezni, hogy előreléphessek a munkámban. Ő pedig egy olyan hangon válaszolt, amilyet még sosem hallottam tőle:

— Ehhez még túl fiatal vagy. Engedd, hogy én döntsek ilyen ügyekben.

Mintha arcon csapott volna. Hat éve voltunk együtt, és még sosem beszélt velem így. Akkor próbáltam nem jelentőséget tulajdonítani a dolognak, de a hasonló megjegyzések egyre gyakoribbak lettek:

— Majd ha idősebb leszel, megérted.
— Te még nem látsz át mindenen.
— Jobb, ha rám hagyod ezt, én tudom, mi a megfelelő.

Egyre kevésbé éreztem magam a férjének. Egyre inkább valakinek, akit irányítani kell.

Aztán jött az az este, amely mindent megváltoztatott

Későn értem haza munkából. Ő a nappaliban telefonált. Amikor meghallottam a nevemet, akaratlanul is megtorpantam.

— Igen, kedves… de még mindig csak egy fiú. Néha úgy érzem, mintha két gyereket nevelnék. Minden felelősség rajtam van.

A szavai, mintha kést forgatott volna a mellkasomban.
Így látott engem ennyi idő után?
Így beszélt rólam másoknak?

Ott álltam, és hirtelen minden erőfeszítésem értelmetlenné vált. A rengeteg túlóra, a küzdelem, hogy jó férj legyek, jó apa… és ő mégis gyereknek látott.

Ettől a naptól kezdve más szemmel láttam a dolgokat

Elkezdtem észrevenni:

kijavít, ha mások előtt beszélek,

félbeszakít, amikor elmondanám a véleményem,

egyedül dönt a közös ügyeinkben,

rólam úgy beszél a barátnőinek, mintha valami „fiatalabb családtag” lennék, nem pedig a férje.

Aztán egy veszekedés során kimondta a mondatot, ami mindent eldöntött:

— Ha idősebb lennél, nem lenne ennyi problémánk.

Akkor éreztem meg igazán: megbánta a döntését. Mintha csak egy tévedés lennék az életében.

A legrosszabb azonban ezután jött

Elkezdtem félni hazamenni. Nem azért, mert bántana vagy kiabálna. Hanem mert mellette már nem éreztem magam férfinak. Mintha minden nap egyre kisebb lennék.

És egy reggel, munka előtt, az autóban ülve végre kimondtam magamban azt, amitől hónapok óta menekültem:

Válni akarok.

Nem gyűlöletből.
Nem haragból.
Hanem mert ebben a házasságban lassan elveszítem önmagam.
És azt sem akarom, hogy a fiam azt tanulja meg: egy kapcsolatban az egyik fél fölérendelt, a másik pedig alárendelt.

Az igazság kimondása mégis a legnehezebb

Félek bevallani, hogy talán rosszul mértem fel az erőnket.
Félek szétrombolni azt, amit hat éve építünk.
Félek elmenni… de talán még jobban félek maradni.

Most életem egyik legnehezebb döntése előtt állok.

Nem tudom, mi lesz a vége.
De egy valamit már biztosan tudok:

ha így folytatom, végleg elveszítem önmagam.
És most először az életben — magamat kell választanom.