Mi a férjemmel egyszerű falusi emberek vagyunk. Egész életünkben földet műveltünk, dolgoztunk, takarékoskodtunk, és mindig megbecsültük azt a keveset is, amink volt. A fiunk azonban egészen más úton indult el: városba költözött, munkát talált, ott ismerkedett meg egy lánnyal, majd összeházasodtak.

Néhány hete a menyünk betöltötte a harmincat. A fiunk előre figyelmeztetett, hogy a születésnapot egy drága, elegáns étteremben tartják, és félreérthetetlenül utalt rá, hogy „minden vendég pénzt ajándékoz”. Ebből megértettük a lényeget: üres kézzel oda nem mehetünk. Kölcsön kellett kérnünk a szomszédoktól, és még a megtakarításainkhoz is hozzá kellett nyúlnunk.

Eljött az ünnep napja. Átadtuk a borítékot, leültünk az asztalhoz… és már az első pillanatban éreztem, hogy rossz helyen vagyunk. Az asztalon nem volt semmi, ami számunkra ételnek tűnt volna. Sem főtt étel, sem hús, sem saláta — csak mindenféle színes sushi, nyers haldarabok, algába csavart rizs és jeges tengeri herkentyűk, amelyeknek már a szaga is felforgatta a gyomromat.

A férjemmel egymásra néztünk. Ő próbált udvarias maradni, de láttam rajta, hogy fogalma sincs, melyik ételt lehet egyáltalán megkóstolni. Én megpróbáltam egy falatot, de a csípős szósz, a nyers íz és a jeges állag annyira taszító volt, hogy többet hozzá sem nyúltam.

Az egész estét éhesen ültük végig, miközben a fiatalok nevetgéltek, fotózkodtak és élvezték a „trendiséget”. Mi ketten pedig úgy éreztük magunkat, mintha senkinek sem számítanánk — csak a boríték tartalma volt fontos, nem mi.

A végére teljesen elborított az érzés: megaláztatás, éhség, fáradtság, csalódás. Minden bennem feszülni kezdett. Amikor újabb tál jeges tengeri valamit raktak elénk, már nem bírtam tovább.

Felálltam. Mindenki rám nézett, azt hitték, tósztot mondok majd. A menyem mosolygott, a fiam várakozva figyelt.

Én pedig felemeltem a tányért, ránéztem mindenkire, és nyugodtan, határozottan azt mondtam:

— Ha ez az étel… akkor köszönöm szépen, én ebből nem kérek.

Majd hangos csörrenéssel letettem a tányért az asztalra. Olyan csend lett, hogy a zene is mintha elhalkult volna. A fiam felpattant, a menyem elsápadt, a vendégek pedig csak suttogtak.

Én felvettem a táskámat, odafordultam a férjemhez:

— Menjünk haza. Otthon legalább ehetek egy rendes, meleg vacsorát.

És kisétáltunk.

A fiam később felháborodva hívott, hogy „kellemetlen helyzetet okoztunk”. A menyem sírt is állítólag. De tudják mit?

Egyetlen másodpercig sem bánom.

Mert egy ünnep nem attól ünnep, hogy mennyire drága vagy modern, hanem attól, hogy mindenki jól érzi magát. És ha valakinek fontosak a rokonai, akkor nem éhezteti őket nyers hal és jeges kagylók között — még akkor sem, ha ez „divatos”.

Ha valakinek szégyen a saját családja, akkor talán nem is mi vagyunk a probléma.