Azt hittem, a házasságunk első fél éve nyugodt, szeretetteljes és biztonságos. Hittem abban, hogy az a férfi, akinek igent mondtam, mellettem áll, és tisztel. Egyetlen hajnal azonban minden illúziómat darabokra törte.

Pontban hat óra volt. A férjem édesanyjánál aludtunk, egy régi falusi házban, ahol a falak hidegen vertek vissza minden hangot. A régi ágy keskeny volt, a matrac süppedt, de én így is elaludtam. Félálomban voltam, amikor hirtelen egy erős lökést éreztem — és a következő pillanatban már a padlón feküdtem. A hideg deszka és az éles fájdalom egy pillanat alatt felébresztett.

A férjem fölém hajolt, mintha ő maga is csodálkozna:

— Miért estél le? — kérdezte olyan ártatlanul, hogy elbizonytalanodtam.

Magyarázkodtam, hogy biztos rosszul mozdult, hogy szűk a hely, hogy véletlen lehetett. Nem akartam botrányt, főleg nem az anyósházban. De belül valami nem hagyott nyugodni.

Másnap reggel minden ugyanúgy történt.

Ugyanabban az időben. Ugyanazzal a hirtelen mozdulattal. Ugyanazzal az eséssel. Csakhogy akkor már biztos voltam benne: nem véletlen. Ez szándékos volt.

A következő éjszakát végigvirrasztottam. Alig mertem lehunyni a szemem, attól tartva, hogy ismét a padlón kötök ki. Csendben eldöntöttem: amint hazaérünk, magyarázatot akarok. És ha azt nem kapok — elválok.

Amikor végre otthon voltunk, leültettem a konyhában. Láttam rajta: fél. A keze reszketett, a tekintete kerülte az enyémet. Mintha már előre tudná, milyen következményei lesznek a szavainak.

És akkor kimondta.

— Anyám mondta, hogy rossz oldalon alszol. Azt mondja, az a férfi oldala, és ha a feleség odafekszik, az balszerencsét hoz a házra. Tanácsolta, hogy lökjelek le párszor, hogy „megtanuld”.

Először meg voltam győződve róla, hogy rosszul hallok. Hogy ez valami beteg vicc. De a férjem teljesen komoly volt. Mintha egy több száz éves babonát fontosabbnak tartana, mint az én testi épségemet.

— Tudod, hogy akár meg is sérülhettem volna? — kérdeztem halkan.

Nem válaszolt. És ez volt a legborzasztóbb. A csendje azt jelentette: tudta. És mégis megtette. Csak azért, hogy megfeleljen az anyjának. Nem nekem, nem a házasságunknak — neki.

Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem egy társsal élek, hanem egy férfival, aki képtelen határokat húzni. Aki vakon követi az anyja babonáit, még akkor is, ha ezzel veszélybe sodor engem.

Aznap este összepakoltam.

Próbált magyarázkodni, mentegetőzni, azt hajtogatta, hogy ez csak „hagyomány”, hogy nem akart bántani. De én már tisztán láttam: ha fél év alatt nem tudott mellettem kiállni, akkor később sem fog. Ha képes volt lelökni az ágyról egy ostoba hiedelem miatt, mi történne később?

Most a válókeresetet készítem elő. És tudják, mi az igazán különös? Amióta eljöttem, úgy alszom, mint aki évek óta először kap levegőt. Nincs több éjszakai félelem, nincs több esés, nincs több babona. Nincs több férfi, aki az anyja parancsait követi ahelyett, hogy megvédene.

Talán a hajnali esés nem csak fizikai volt. Talán ez volt az a pillanat, amikor végre felébredtem — és megláttam, ki is áll igazán mellettem, és ki soha nem fog.