Amikor a lányom kilenc évvel ezelőtt férjhez ment, eszembe sem jutott volna, hogy az ő családi boldogsága egyszer az én csapdámmá válik. Fiatal volt, szerelmes, tele reménnyel. Néhány hónappal az esküvő után már gyermeksírás és kacagás töltötte meg az otthonukat. Akkor még azt hittem, hogy ez egy gyönyörű történet kezdete. Nem tudtam, hogy ezek a hangok lesznek azok, amelyek lassan, észrevétlenül felemésztik az erőmet.

Azóta hat gyermeket szült. Hatot. És valahányszor elhittem, hogy most talán megáll, most talán kicsit magával is törődik majd, újra elhangzott a jól ismert mondat: „Anya, úton van a következő baba.” És bennem minden alkalommal valami eltört.

Náluk soha nem volt csend. Csak folyamatos rohanás, kiabálás, játékok szanaszét, veszekedések, sírás. A vejem szinte állandóan dolgozott. Én pedig… én lettem az, aki a hátán cipelte ezt az egész háztartást, anélkül hogy ezt bárki kimondta volna.

Minden munkanap után hozzájuk siettem. Megfőztem a vacsorát, elmosogattam, kimostam, rendet raktam, ellenőriztem a nagyobbak házi feladatait, ringattam a kicsiket. A hétvégék? Pihenésről szó sem lehetett. Tudtam, hogy rám egy újabb „ingyen műszak” vár, mint valami láthatatlan házvezetőnőre, akitől elvárják, hogy mindent kibírjon. Néha már azt sem tudtam, ki vagyok. Anyának hívtak… de valójában inkább szolgálóként éltem.

Aztán egy este rájöttem, hogy a lányom ismét terhes. Ott állt előttem a konyhában, idegesen babrálva a pulóvere ujját. Mielőtt megszólalt, már tudtam. És amikor kimondta, olyan súly nehezedett rám, amelytől alig kaptam levegőt.

Ez volt a határ. Tudtam, hogy ha most nem állok meg, akkor soha nem fogok.

És kilenc év után először kimondtam azt, amitől minden megváltozott:

— Nem bírom tovább. Elég volt. Mától nem segítek. Egyáltalán.

A csend, amely ezután következett, hangosabb volt minden kiabálásnál. A lányom elsápadt. A vejem dühösen félrenézett. Néhány nap alatt pedig az egész család elfordult tőlem. Azt mondták, önző vagyok, érzéketlen, kegyetlen.

Pedig senki nem látta, hogy már a teljes összeomlás szélén álltam. Senki nem figyelte, hogy eltűntem a saját életemből, hogy nőként már nem léteztem, hogy évek óta csak adtam, adtam, és semmit nem kaptam vissza — csak fáradtságot és néma éjszakákat.

Ma már nem bánok semmit.

Hosszú idő után először nézek úgy a tükörbe, hogy látok egy nőt, aki megérdemli a csendet, a pihenést, az életét. Igen, a családom elítélt. Igen, hátat fordítottak. De én megmentettem azt, aki teljesen eltűnt volna: önmagamat.

És ha vissza kellene mennem ugyanahhoz a döntéshez? Ugyanígy döntenék. Mert van, amikor a legfájdalmasabb lépés az egyetlen, ami életben tart.