Negyvenéves koromra már szinte elfogadtam, hogy az anyaság talán soha nem adatott meg nekem. Válás, hosszú évek egyedüllétben, sok csalódás és nagyon kevés gyengédség – mindez lassan olyan nővé formált, aki megtanult egyedül élni. Dolgoztam, utaztam, és hozzászoktam az esti csendhez, amely korábban csak fájt. Azt hittem, már kiismerem az életem ritmusát… egészen addig, amíg egy nap minden váratlanul megváltozott.
Nem egy kávézóban találkoztunk, nem utazás közben, nem barátok által és nem is az interneten. A mi történetünk olyan körülmények között kezdődött, amelyekről az ember inkább hallgat – túl sok bennük a bonyodalom, a kérdőjel, az ítélkezés. Olyan helyzet volt, amely önmagában is „tiltott” hatást kelt, és amelyről ma sem tudok nyíltan beszélni.
Ő hatvanöt éves. Külföldi. Első pillantásra szigorú, komoly férfi, de mégis olyan csendes, mély szelídséggel rendelkezik, amely csak az idővel érkező bölcsességből fakad. Úgy nézett rám, ahogy már régóta senki: nem összehasonlítva, nem megítélve. Látott bennem valamit, amit mások már régen nem – egy megfáradt lelket, amely túl sokáig próbálta elrejteni a sebeiket.
Nagyon gyorsan közel kerültünk egymáshoz, talán túl gyorsan is. És éppen ez teszi most olyan nehézzé a helyzetemet. Mert azok a körülmények, amelyek összehoztak bennünket, ma is árnyékként követnek, és még inkább terhelik azt, amit most át kell élnem.
Egy hónapja megtudtam, hogy terhes vagyok.
Negyvenéves vagyok. Ő hatvanöt. A kezemben tartottam a tesztet, és nem hittem el. Azt gondoltam, ilyen már nem történhet velem. Mintha egy késői csoda történt volna… csakhogy a csoda mellé félelem is társult. Mély, mindent átszövő félelem.
Ő örült. Őszintén, meghatottan, úgy, ahogy talán csak egy olyan férfi tud örülni, aki már nem számított ilyen ajándékra az élettől. Azt mondta, ez talán jel. Hogy ez a gyermek bizonyítéka lehet annak, hogy a kapcsolatunknak értelme van.
És én… sírtam.
Nem boldogságból. Hanem bizonytalanságból.
Tudom, hogy a világ nem fogja megérteni sem a korkülönbséget, sem a történetünk hátterét. A családom biztosan nem fogja elfogadni. A munkahelyemen két perc alatt ítéletet mondanának. Az emberek szeretik kitalálni a saját verziójukat – és mindig keményebb lesz, mint az igazság.
Félek érte is. A korát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mi lesz, ha egyszer egyedül maradok a gyermekkel? Mi lesz, ha az egész teher rám zuhan? Lesz bennem elég erő? És vajon nem fogja a gyermekem viselni a döntésem következményeit?

De lemondani róla… ez olyan, mintha elpusztítanék egy életet, amely már bennem él. Valamit, ami talán éppen akkor érkezett, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
Két világ között állok: a szeretet és a félelem között. A szívem vágya és a kegyetlen racionalitás között. Egy álom és egy bizonytalan valóság között.
Nem tudom, melyik út a helyes.
Ezért kérek tanácsot. Őszinte, ítélkezéstől mentes tanácsot. Kívülről talán tisztábban látszik, amit én most nem tudok meglátni. Megtartsam a gyermeket, még ha egy bonyolult történet is áll a hátterében? Vagy jobb lenne most megállítani mindent, mielőtt túl késő lenne?
Önök mit tennének a helyemben?