A tegnap esti napom teljesen hétköznapian indult. Bementem a közeli boltba, és vettem egy egyszerű kolbászt – ugyanazt, amit már tucatnyi alkalommal vásároltam, anélkül hogy valaha is elgondolkodtam volna az összetevőkön vagy az eredetén. Csak néhány szendvicset akartam készíteni lefekvés előtt. Semmi gyanús, semmi baljós előérzet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy néhány óra múlva ez a kolbász egy olyan titok kulcsává válik, amelytől még most is kiráz a hideg.

Otthon kibontottam, felvágtam néhány szeletet, megettem – minden teljesen normális volt. A megszokott íz, a megszokott állag. A maradékot betettem a hűtőbe, és elmentem aludni, nem sejtve, hogy ebben a termékben valami egészen oda nem illő dolog lapul.

Reggel, még félig álmosan elővettem ugyanazt a kolbászt, hogy gyors reggelit készítsek. Fogtam a kést, vágtam egy szeletet… és azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. A penge kemény ellenállásba ütközött. Azt hittem, talán megfagyott. De amikor újabb szeletet vágtam, világossá vált, hogy belül valami szilárd, a műanyagnál is keményebb tárgy van.

Néhány másodperccel később a kés teljesen elakadt. Félrehajtottam a szeletet, és a rózsaszín húsban egy fémes csillanást láttam – hideget, idegent, teljesen oda nem illőt. Összeszorult a szívem. A kés hegyével óvatosan megmozgattam a húst… és kihúztam egy kis téglalap alakú tárgyat.

Egy USB pendrive volt.

Első pillantásra teljesen hétköznapi – fekete műanyag tok, egyszerű kivitel. De a gondolat, hogy olyan terméket ettem, amelyben ilyen tárgy volt, rosszulléttel töltött el. A kezem remegni kezdett. Percekig csak ültem a konyhában, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Hogyan kerülhet egy USB pendrive gyári kolbászba? Ez nem hiba, nem szennyeződés – ezt valakinek szándékosan kellett oda tennie. De miért?

Ki akartam dobni mindent, és elfelejteni az egészet, mintha csak rossz álom lett volna. De a kíváncsiság – vagy talán a veszély érzete – erősebbnek bizonyult.

Bekapcsoltam a számítógépet. Bedugtam a pendrive-ot. A képernyő felvillant, a rendszer felismerte az eszközt. Egyetlen mappa jelent meg. Név nélkül. Megnyitottam.

A hideg veríték azonnal kiütött rajtam.

Három fájl volt benne. Kiterjesztés nélkül. Dátum nélkül. Három névtelen, gyanúsan kis méretű fájl. Azt hittem, sérültek. De amikor megnyitottam az elsőt… a képernyő egy pillanatra elsötétült, majd elindult egy videó.

Egy rejtett kamera felvétele.

Először a gyártósor látszott. Gépek sorai, fehér köpenyes dolgozók, futószalag, rajta frissen formázott kolbászok. Minden teljesen normálisnak tűnt. Amíg a kamera közelebb nem ment. Amíg az egyik munkás nem kezdett valamit csinálni – valamit, amitől megfagyott bennem a vér. Gyorsan körülnézett, felemelt egy új kolbászt – és belerakott… ugyanilyen USB pendrive-okat. Egyiket a másik után. Gyorsan. Pontosan. Mintha ez a folyamat része lenne.

A hideg futkosott a hátamon. Ez nem véletlen volt. Nem hiba. Hanem rendszer.

A második fájl – még nyugtalanítóbb. Egy másik helyiség. Asztalok, dobozok, zsákok fűszerekkel, szétszórt dokumentumok. Egységes ruházatú emberek USB-ket válogattak, laptopokon ellenőrizték, jegyzeteltek vastag füzetekbe. Az asztalokon – rajzok, névlisták, térképek. Az egész jelenet olyan fenyegető légkört árasztott, hogy úgy éreztem: olyasvalamit látok, amit nem lett volna szabad.

A harmadik fájl… remegő kézzel nyitottam meg.

Egy férfi állt a kamera előtt. Arca árnyékban, hangja eltorzítva. De szavai kristálytisztán hallatszottak:

„Ha ezt megtalálta, az azt jelenti, hogy a rendszer hibázott. Azonnal távolodjon el a terméktől. Ne próbálja kideríteni az igazságot. Lehetséges, hogy már figyelik.”

A videó véget ért.

Dermedten ültem. Egy egyszerű kolbász, egy hétköznapi vásárlás, egy átlagos este – és most egy olyan pendrive van a kezemben, amely nyilvánvalóan nem nekem szántak. Egy pendrive, amelyen olyan felvételek vannak, amelyekből árad a fenyegetés.

A mai napig nem tudom, mi ez az egész – provokáció, titkos nyomozás, bűnszervezet, vagy valaki beteg tréfája. De egy dolog biztos: ilyen felfedezést senki sem hagyhat figyelmen kívül.

És talán a legijesztőbb kérdés nem is az, hogy hogyan került a pendrive a kolbászba.

Hanem az, hogy kinek szánták valójában.