Minden egy teljesen átlagos estén kezdődött, egy olyan családi vacsorán, amely első pillantásra semmiben sem különbözött a többitől. A gyerekek halk beszélgetése, a frissen sült étel illata, a megszokott jókedv mind jelen voltak — és mégis, valami finoman megbillent ebben a megszokott harmóniában. Valami, amit talán régóta éreztem, de eddig nem mertem tudatosítani.

Az utóbbi hetekben feltűnt, hogy a vőm túl sokszor néz rám. Nem véletlen pillantások voltak ezek. Nem röpke, szégyenlős tekintetek. Hanem hosszú, feszült, vizsgáló nézések, amelyek úgy hatottak, mintha meg akarna fejteni valamit bennem — vagy talán saját magában.

Eleinte azt hittem, csak képzelődöm. Mindenkinek vannak furcsa napjai, és néha a legártatlanabb dolog is tűnhet nyomasztónak. De ahogy teltek a hetek, ez a szokatlan figyelem egyre egyértelműbbé vált. Minden vacsorán ugyanaz ismétlődött: beszélgetés, nevetés, és valahol a szemközti oldalon az ő égő tekintete.

Egy este elegem lett. Finoman letettem a villát, felegyenesedtem, és belenéztem a szemébe. Nem fordította el a fejét. Ezúttal sem.

– Szeretnél valamit mondani? – kérdeztem halkan. – Valami nincs rendben velem?

A levegő megfagyott. Mintha minden hang egyszerre elnémult volna. A lányom értetlenül pillantott rá, majd rám, de ő… ő mozdulatlan maradt. A keze még a levegőben tartotta az evőeszközt, a tekintete pedig szinte reszketett.

Végül nagy levegőt vett, mintha valami nehezet cipelt volna hosszú ideje.

– Nem maga tehet róla – mondta alig hallható hangon. – Csak… olyan valakire emlékeztet, akit soha nem akartam viszontlátni.

Megdermedtem. Egy emberre, akitől félt? Hasonlóságok előfordulnak, gondolatban már legyintettem volna, ha nem látom azt a valódi, mélyen gyökerező rettegést a szemében.

– Kire gondolsz? – kérdeztem feszült kíváncsisággal.

Lehunyta egy pillanatra a szemét, majd halkan folytatta:

– Arra a férfira, aki tönkretette a családomat. Aki mindent összezúzott, majd köddé vált. Gyerekkorom óta attól féltem, hogy egyszer újra szembe kell néznem vele. És amikor magára nézek… ugyanaz a hanghordozás, ugyanaz a tekintet, ugyanazok a gesztusok. Mintha ő tért volna vissza.

A szavai mintha jéghideg vízként zúdultak volna rám.
Nem tudtam, mit mondjak. Az eszem azt diktálta, hogy kinevessem a gondolatot, hogy ez csak tévedés. De a lelkem mélyén valami megmozdult. Valami furcsa, bizonytalan érzés, egy halvány, rég elfeledett árnyék.

Vajon lehet olyan emlék, amelyet a tudat kiszorított, de a test, a mozdulatok, a hang mégis őriznek?
Vagy csak a vőm kötötte össze bennem azt a múltbéli alakot, akit egész életén át rettegve hordozott magában?

A vacsora csendben folytatódott, de a tekintete továbbra is rajtam maradt — immár nemcsak félelemmel, hanem kérdéssel is. Egy könyörgő kérdéssel: „Ki maga valójában?”

És azóta ez a kérdés bennem is visszhangzik.
Mi van, ha a múlt, amelyről azt hittem, nem tartozik hozzám… mégis utolért?
Mi van, ha ő többet lát bennem, mint amennyit én magam ismerek?