Éppen egy nehéz műtétet fejezett be, és remélte, hogy végre kicsit levegőt vehet, amikor új hívást kapott: egy késői terhességben lévő páciens, komplikált szülés, azonnal tapasztalt orvosra van szükség.

Gyorsan felvette a tiszta köpenyét, kezet mosott, és magabiztos léptekkel lépett a szülőszobába. De abban a pillanatban a szíve majdnem megállt. Ott feküdt az ágyon ő.

Az a nő, akit valaha mindennél jobban szeretett. Aki hét éven át fogta a kezét, és megígérte, hogy mindig mellette lesz, majd hirtelen eltűnt minden magyarázat nélkül. Most pedig itt feküdt, arcát a fájdalom torzította, izzadság csorgott végig az arcán, telefonját szorosan a kezében tartotta. Tekintetük találkozott.

– Te…? – suttogta alig hallhatóan. – Te vagy az orvosom?
Az orvos összeszorította az állát, bólintott, és szó nélkül tolta az ágyat a műtő felé.

A szülés rendkívül nehéz volt. A vérnyomás leesett, a baba szíve lassult. Utasításokat adott, irányította a csapatot, próbált nyugodt maradni, miközben belül minden darabokra tört.

Az agyában csak egy kérdés visszhangzott: „Miért éppen ő? Miért most?”

Negyven percnyi kimerítő küzdelem után felcsendült az újszülött első sírása. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Óvatosan vette fel a gyermeket, és abban a pillanatban elsápadt.

Első pillantásra egy átlagos újszülött volt: apró kezek, puha bőr, az élet első kiáltása. De a baba szemében volt valami leírhatatlan. Valami, ami végigfutott a csontjain. A gyermek mintha felismerte volna őt, mintha emlékezett volna minden beszélgetésükre, minden titokra, amit hét évvel ezelőtt megosztottak egymással.

A kezei remegni kezdtek, a lélegzete elakadt. A nő fáradtan mosolygott, és nem vette észre a viselkedését. Kinyújtotta a kezét a gyermek felé, de ő nem tudta elengedni. A szoba csendjét csak a kis sírás törte meg. Az ápolók aggódva néztek rá, nem értve, mi történik a szokásosan nyugodt és kontrollált kollégájukkal.

– Doktor úr, minden rendben van? – kérdezte óvatosan az egyik.
– Én… én nem értem… – hebegte. – Ez a gyermek… ő…

A szavak elakadtak a torkában. Megpróbált racionális magyarázatot találni: fáradtság, sokk, stressz… De belül valami sötétebb, elkerülhetetlen dolog volt jelen.

A nő közelebb hajolt hozzá, hangja remegett:
– Ő… ő rád hasonlít…

Ez a mondat volt az utolsó csepp. Az emlékei villámgyorsan felgyúltak: régi fényképek, elfeledett levelek, az együtt töltött éjszakák, beszélgetések egy soha el nem érkező jövőről. Érzelmi vihar tört ki benne — szeretet, bűntudat, sokk, félelem.

Majd tekintete újra a gyermekre esett. A szemében olyat látott, amit soha nem akart. Nemcsak az életet, hanem valami furcsát, rémisztőt – mintha a gyermek titkot hordozna, amit sem ő, sem a volt társa nem ismert.

– Menjetek… – suttogta végül – hagyjatok minket egyedül… csak egy pillanatra…

A nő lassan hátrált, szeme tele félelemmel és zavarral. Ő pedig egyedül maradt a gyermekkel, és a szülőszoba csendje fullasztóvá vált.

Abban a pillanatban rájött: a világ, ahogy ismerte, összeomlott. Minden, amit a múltról és a jövőről gondolt, a szerelemről és a veszteségről, most a kis ujjacskákon függött. Egyetlen pillantás a gyermekre, és tudta — semmi sem lesz többé ugyanaz.