Elvettem egy csokor virágot, beszálltam az autóba, és elmentem a temetőbe, az ő első felesége sírjához. Meg akartam kérni a bocsánatát, mielőtt hivatalosan a férje lennék. Nem azért, mert bűntudatom lett volna, hanem mert úgy éreztem, emberi gesztust kell tennem, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen.

Amikor először találkoztunk, ő elmondta, hogy korábban házas volt, és a felesége tragikus balesetben meghalt. Erről csak ritkán beszélt, halk, visszafogott hangon, mintha minden szó újra megnyitná a sebet, ami sosem gyógyult be teljesen. Soha nem akartam erőltetni a múltját. Azt gondoltam, a jelenlegi boldogságunk és a közöttünk lévő szerelem a fontosabb.

Mégis egy gondolat folyamatosan ott motoszkált a fejemben.
Mielőtt az ő felesége lennék, el kellett mennem oda.
Le kellett tennem a virágokat.
Meg kellett kérnem a szimbolikus bocsánatát. Béke kellett legyen közöttem és ezzel az ismeretlen nővel, aki valaha az életében minden jelentett.

Minden alkalommal, amikor szóba hoztam ezt a látogatást, összerándult.
Azt mondta, nincs rá szükség.
Hogy ő sosem akarta volna, hogy valaki a múltját bolygassa.
Hogy jobb, ha a halottakat békén hagyjuk.

Mégis, a szavai mögött valami sötétebb dolog rejtőzött: félelem.
Furcsa feszültség a hangjában, mintha attól tartott volna, hogy felfedezek valamit a temetőben. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak a fájdalom, de az érzés soha nem múlt el.

Végül egyedül mentem. Anélkül, hogy szóltam volna neki.
Aznap hideg, mozdulatlan, majdnem nyomasztó volt a levegő. A temető sétányai végtelennek tűntek. Amikor végre megtaláltam a sírt, mély levegőt vettem, készen állva a virágok lerakására… és ekkor felemeltem a szemem a kőre vésett fotóra.

Amit láttam, megdermesztett.

Az én fényképem volt.

Igen, az enyém.
Pontosan ugyanaz, amit évekkel ezelőtt feltöltöttem a közösségi médiára — kiengedett haj, világos ruha, lágy mosoly, amit bármikor felismernél.

Az ujjaim mozdulatlanok maradtak.
A virágok kiesettek a kezemből.
Az arcom elsápadt.

Hogyan lehetséges ez?
Miért az én arcom van a halott felesége sírkövén?

Először hibára vagy hasonlóságra gondoltam.
De hamar rájöttem, hogy ez nem véletlen.

Alatta ott volt az ő első feleségének neve.
Egy név, amit már hallottam.
Egy név, amit néha mormolt, amikor azt hitte, nem hallom.

Abban a pillanatban a félelem hulláma öntötte el a testemet.
A kép lassan összeállt a fejemben:

Választott engem, mert hasonlítottam rá?
Vagy csak a múlt árnyékát próbálja újraéleszteni?

Álltam a hideg kő előtt, képtelen voltam levenni a szemem a saját arcomról, ami a halálba fagyott. Csapdában éreztem magam, egy idegen életben, ami nem az enyém.

Ekkor rezegni kezdett a telefonom.
A kijelzőn: A férjem.

Tudta. Éreztem.
Reszkető kézzel végül felvettem, de nem tudtam megszólalni.

— Te ott vagy a temetőben… igaz? — szólt megtört hangon.
Nem kérdezte, mit láttam.
Tudta, mi van előttem.

Csend. Hosszú, súlyos, majdnem bűnös csend.

— Beszélni akartam veled… de nem volt bátorságom, — folytatta végül. — Ő annyira hasonlított rád. Amikor először láttalak, úgy éreztem, visszakaptam, amit elvesztettem. Mintha a sors adta volna újra.

A légzésem elakadt.

— De miért… miért van az én fotóm ott? — suttogtam.

Egy pillanatnyi üresség.

— Mert nem találtam meg az övét. Az utolsó valódi fényképet, ami maradt róla, elveszítettem. A tiéd… majdnem ugyanolyan volt. Azt akartam, hogy a sír ne maradjon üres. Hibáztam. Tudom. De nem akartam, hogy teljesen eltűnjön.

A szavai jeges pengékként hatoltak belém.

Nem az ő jövője voltam.
Nem új választás, nem megújult szerelem.

Árnyék voltam.
Folytatás.
Tükörképe annak, akit soha nem hagyott el.

És ott álltam a sírnál, ahol az arcom helyettesítette a halottét, és rájöttem, hogy talán nem is az én életemet élem…
hanem az övét.