Az a tél különösen hideg volt, a hó derékig ért az utakon, és az éjszakákon az erdőből átható üvöltések hallatszottak. A falusiak igyekeztek minden felesleges erdei sétát elkerülni. Az erdő veszélyes volt: elakadhattál a hóban, megfagyni, eltévedni, és ha igazán balszerencsés voltál, akár farkastúrára is rábukkanhattál.

De néha nem volt választás. Amikor a csövek befagytak, és a víz már nem jutott el a házakhoz, valakinek ki kellett mennie az erdőbe, hogy kitisztítsa a régi, föld alatti vezetéket.

Aznap sem volt másként. A férfi, aki hozzászokott a nehéz téli munkához, vállára vetette nehéz szerszámos hátizsákját, és elindult az erdő felé. A hideg égette az arcát, a hó recsegett a lába alatt, de magabiztosan haladt.

A félúton, egy széles, hóval borított mezőn, észrevett egy sötét foltot. Eleinte azt hitte, egy elhagyott juh vagy zsák lehet. Ahogy közelebb ért, egyre világosabbá vált, hogy egy farkas fekszik ott.

Lépni akart hátra, és elfutni, de akkor látta, hogy a farkas nem mozog. Mellette egy kis kölyök szaladgált, szomorúan dörgölődzött az anyja oldalához, próbálta nyalogatni.

A férfi figyelt. A nőstény nehezen, szaggatottan lélegzett. Úgy tűnt, az állat valamilyen csapdába esett.

Természetesen félt. Mindenki tudja, hogy egy sérült ragadozó kiszámíthatatlan. De a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Elmenni mellettük és hagyni, hogy meghaljanak? Még ha farkasokról volt is szó… ez nem lett volna igazságos.

Letette a hátizsákját, lassan letérdelt, próbálva nem hirtelen mozdulatot tenni. Megvizsgálta a sérülést. Az állat élt.

Elővette a kést, elvágta a drótot, amibe a farkas belegabalyodott, fertőtlenítette a sebet alkohollal, és a saját régi kabátjával befedte a nőstényt, hogy melegen tartsa.

Amikor a farkas kinyitotta a szemét, a férfi óvatosan felállt, és sietve visszament az erdő irányába, anélkül, hogy visszavárta volna a hálát. Egy vadállat vad marad. Jó cselekedetet tett — és ez elég volt.

Azt hitte, ezzel véget ér a történet. Másnap reggel azonban az egész falu döbbenettel látta, ami történt.

A falu közepén, a hóval borított téren, ott állt a farkas és a kölyke. Nem voltak agresszívek, nem féltek. Csak csendesen nézték a házakat, szinte emberi tekintettel. A lakók egyszerre voltak ámulatban és rémületben: „Hogyan kerülhettek ide? A farkasok soha nem mennek ilyen közel az emberekhez…” — suttogták.

A legmegdöbbentőbb azonban ezután történt. A falu állatai, amelyek mindig féltek minden karmolós vagy fogas élőlénytől, most nyugodtak maradtak. A kutyák abbahagyták a ugatást, a tyúkok félelem nélkül közelítettek.

A falu öregje, aki már sok mindent látott, remegő hangon mondta: „Ez jel… Jöttek, hogy megköszönjék annak, aki tegnap megmentette őket. Soha nem láttam még farkast így közeledni az emberekhez.”

A férfi, aki megmentette a farkast, félrehúzódva állt. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Nem értette, hogyan magyarázhatná el, ami történt: a jósága valami emberi világon túli dologhoz vezetett.

Végül a farkas lassan odament hozzá, fejét a földre hajtotta, és halkan sóhajtott. A kölyök a lábához simult, majd egy lépést tett előre, mintha invitálná, hogy kövesse őket. A falusiak figyelték, ahogy a férfi és a vadállatok eltűnnek az erdőben, egyszerre érezve félelmet és tiszteletet.

Azóta a falu már soha nem volt ugyanaz. Az emberek óvatosabbak lettek, és jobban tisztelték az erdőt és annak teremtményeit. Megértették, hogy a természet iránti jóság következményekkel járhat, amelyek túlmutatnak az emberi világon.

A férfi, aki megmentette a farkast, soha nem mesélte el teljesen, mi történt az erdőben, miután eltűntek. Néha csak halkan suttogta: „Köszönöm, hogy életben maradtatok…”

És a falusiak, akik látták a reggeli jelenetet, még ma is borzongva emlékeznek a farkas bölcs szemére és a kis kölyökre, amely mintha többet tudott volna, mint bármely ember.