Amikor azonban meglátták az idős asszonyt egy zöldségesládával, elhatározottságuk pillanatok alatt megingott.

Az asszony a gondosan elrendezett paradicsomok, sárgarépák és uborkák mellett állt, elnyűtt pulóvert és kifakult szoknyát viselve.

— Nagymamám, tudja, hogy tilos az utcán árusítani? — kérdezte nyugodtan az egyik rendőr.
— Tudom, fiam, — sóhajtott az asszony. — De pénzre van szükségem a beteg fiam gyógyszereire. Nincs senki más, aki segítene neki. Ezeket a zöldségeket én magam termesztettem a kertemben. Semmi rosszat nem tettem.

A rendőrök egymásra néztek. A szabálysértés nyilvánvaló volt, de megsajnálták az idős nőt.

— Most nem teszünk semmit, — mondta az idősebbik. — De próbáljon más módot találni a megélhetésre. Más rendőrök nem biztos, hogy ilyen megértőek lesznek.

— Igen, igen, mindenképpen, — felelte az asszony idegesen, mintha alig várta volna, hogy végre távozhassanak.

— Mivel már itt vagyunk, legalább vegyünk tőled néhány dolgot, — mosolygott az egyik rendőr. — Tegyünk egy jó cselekedetet.

— Nem kell, fiam, — válaszolta gyorsan —, már így is sok vásárlóm van.

— Sok vásárló? — csodálkozott a kolléga. — De sehol senki nincs.

— Hát… reggel jönnek, — nevetett az idős asszony —, ma csak nem látták őket.

— Rendben, akkor legalább néhány paradicsomot vegyünk, — ragaszkodott a rendőr.
— Nincs rá szükség, fiam, — ismét elutasította —, hagyja másoknak.

A hangja remegett, a tekintete ide-oda járt. Az egyik rendőr ráncolta a homlokát, lehajolt, és felemelt egy paradicsomot a ládából. Alaposan megvizsgálta, majd hirtelen kijelentette:

— Őrizetbe kell venni. Azonnal.

— Mi? Mi történt? — kiáltott a kolléga.

Kiderült, hogy az idős asszony nem hétköznapi zöldségeket árult. A rendőr észrevette a paradicsomok felületén a gyanús jelzéseket, apró matricákat szimbólumokkal, amelyek azonnal riasztást váltottak ki. Ezek a jelzések egy nemrégiben megjelent, rendkívül veszélyes tiltott anyagra utaltak.

— Érted, mit jelent ez? — kérdezte a rendőr. — Ezek nem egyszerű paradicsomok, hanem tiltott anyagok csempészete.

Az idős asszony elvesztette minden magabiztosságát. A keze remegett, a szeme tele lett könnyekkel.
— Nem… nem… én… én nem tudtam… — suttogta, próbálta magyarázni —, a szomszédom küldte nekem ezt a zöldséget, azt hittem, sima paradicsom… Csak el akartam adni, hogy gyógyszert vegyek a fiamnak…

De a rendőrök már döntöttek. A látható gyengeség és könyörgés ellenére a törvény beavatkozást követelt. A szomszéd, aki a zöldséget küldte, egy szervezett tiltott anyagforgalmazó hálózat része volt. Az idős asszony akaratlanul vált a veszélyes játék bábjává, és most őt tartóztatták le.

Amikor a kollégák megérkeztek az őrizetbe vételhez, az asszony próbált ellenállni, sírt és könyörgött:
— Kérem, ne vigyenek el! A fiamnak gyógyszerre van szüksége! Nem akartam ártani!

A jelenet sokkolta a járókelőket: az ártatlan idős asszony, aki percekkel ezelőtt még csak együttérzést és mosolyt váltott ki, most bilincsben állt. Az emberek nem tudták visszatartani a könnyeiket, suttogva mondták: „Hogy tehetik ezt vele?”

A rendőrök érezték a pillanat súlyát. Az asszony úgy tűnt, mintha egy másik korból származna — törékeny, arcán ráncokkal, kimerült és tele fájdalommal. De a törvény az törvény: a társadalom biztonsága nem vár az indítékokra.

A fiatal fiú az ablakból nézte, tehetetlenül, ahogy elviszik az édesanyját. Semmit sem tehetett, csak nézte, ahogy összeomlik a kis világa.

Az idős asszony csendesen imádkozott, miközben a rendőrök figyelték a helyzetet. Az igazságérzet találkozott az emberi együttérzéssel. Senki sem tudta, milyen következményekkel jár az őrizetbe vétel: a nyomozás feltárja a bűnszövetkezetet, és a jó szívű, egyszerű nő áldozattá válik a rendszerben, amelybe véletlenül keveredett.

Mindenki felismerte a félelmetes igazságot: néha a jó szív és a közeli hozzátartozóink iránti segítőkészség katasztrófát idézhet elő. A világ sokkal kegyetlenebbnek bizonyult, mint ahogy bárki gondolta volna, és egy kis idős asszony a tragédia szimbólumává vált, amelyet senki sem tudott megállítani.