— Na, öreg, eljött az idő, hogy fizess? — mondta a legmagasabb férfi, miközben ropogtatta az ujjait.

Az öreg térdre rogyott, kezei reszkettek.

— Kérem… adjatok még időt… mindent visszaadok… esküszöm… — a hangja elcsuklott, rekedt sóhajjá vált.

— Mennyi ideig akarsz még várni? — ült le mellé egy másik férfi, és megfogta a gallérját. — Már három hónapja ígérsz.

— Én… én megszerzem… veszek még kölcsönt…
— Biztosítékokra van szükségünk — mondta hűvösen a bőrkabátos férfi. A mellette álló társaik nevetni kezdtek és egymásra kacsintottak.

A főnök a mellette állóhoz fordult:
— Vágd le az ujját.

Az öreg megdermedt. Majd hirtelen reszketni kezdett, és zokogni kezdett:

— Ne… kérlek… mindent visszaadok… ne tegyétek…

A férfi már elővette a kést, és megfogta az öreg csuklóját.

És ekkor… a ködből kilépett valaki, akire senki sem számított.

Az erdő mélyéből ropogás hallatszott, mintha valaki puszta kézzel tört volna ágakat. Egy hatalmas alak lépett elő a ködből: egy ötvenes éveiben járó férfi, őszes hajjal, széles vállakkal és dermesztő tekintettel. Minden lépése olyan volt, mintha az erdő a sajátja lenne.

— Ki merészkedik ebbe az erdőbe ilyen időben? — morgott a bandavezér. A hangja már nem volt olyan magabiztos, mint azelőtt.

A férfi megállt tíz lépésre tőlük. Semmilyen félelem nem látszott rajta.

— Engedjétek el az öreg embert — mondta nyugodt, de határozott hangon.

— Ki vagy te egyáltalán? Vadász? Erdész? Vagy csak őrült? — morgott az egyik férfi.

A férfi egy lépést tett előre.
— Az vagyok, akit ma nem akartatok volna találkozni.

A banditák idegesen egymásra néztek. Nevették, de ez a nevetés feszült, szinte ijedt volt.

— Elég a cirkuszból — ordította a főnök. — Menjetek, amíg életben vagytok.

A férfi továbbhaladt, lassan, nyugodtan… és mégis félelmetes volt jelenléte.

— Mondtam, állj! — kiáltott egy bandita, vasrudat ragadva.

A férfi nem mozdult. Egy pillanat alatt elkapta a rudat, meggörbítette — valami roppant hangosan tört. A többiek ösztönösen hátráltak.

— Mit csinálsz? — kiáltott egy másik, hangja reszketett.

A főnök elővette a pisztolyt. Az öreg a fejét a kezébe temette.

A férfi egy centit sem mozdult. Csak a főnök szemébe nézett — és az érezte, hogy valami hideg, ősi félelem szivárog a szívébe.

— Nem lősz — mondta nyugodtan a férfi.

— De… te nem félsz?! — a főnök hangja remegett.
— De igen. Te félsz, és tudod.

A főnök elsütötte a fegyvert. A lövés felhasította a ködöt. A férfi csak enyhén megemelte a fejét — a golyó elment mellette.

Villámgyors mozdulattal ott termett a főnök mellett, kitépte a pisztolyt a kezéből, és egy könyökkel ledöntötte. A főnök összeesett, mint egy zsák.

— Állj fel — suttogta az öregnek. — Itt már semmi sem fenyeget.

— Ki… ki maga? — hebegte az öreg.

— Régi barát. És a tartozásod… most már az én problémám.

A banditák a földön feküdtek — némelyik eszméletlen, mások nyögtek a fájdalomtól. Senki sem mert a férfire nézni az erdőből.

Segített az öregnek beülni az autóba.

— Emlékezz: néha a segítség onnan jön, ahonnan senki sem várja. Az erdő árnyékából… ahol a múlt még mindig él.

A férfi megfordult, és eltűnt a fák között, olyan hangtalanul, ahogy jött.

De egy dolog világos volt: akik megtámadták az öreget, soha többé nem mernek ezen az úton menni. Tudták, hogy valaki figyel az erdőben. És hogy eljön, amikor a valódi sötétség rátelepszik.