A családjukban régi hagyomány volt: az esküvő után a vőlegénynek kellett a menyasszonyt a karjaiban vinni a templomból a házba. Minden vendég tudott erről, és a menyasszony reggeltől kezdve ettől a pillanattól rettegett – ez tűnt számára a legérzelmesebb és legfontosabb mozzanatnak.

Amikor a ceremónia véget ért, és az utolsó vendégek elhagyták a templomot, a vőlegény és a menyasszony megjelentek az ajtóban. A menyasszony az oldalán állt, mosolygott, lassan felemelte a karját, várva, hogy most felvegye őt, és ez a pillanat kezdete legyen új életüknek.

De minden másképp történt.

A vőlegény hirtelen nem felé, hanem az édesanyja felé fordult. Az anyja kicsit távolabb állt, boldogan és meghatottan. És hirtelen, mindenki szeme láttára, a vőlegény felemelte őt a karjaiban – pontosan úgy, ahogy a menyasszonynak kellett volna lennie.

Nevettek, pózoltak a vendégeknek, az anyja átölelte a fiát a nyakánál, a vőlegény pedig teljesen elégedettnek tűnt.

A menyasszony mozdulatlanul állt. Mosolya lassan eltűnt, szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Úgy érezte, mintha kiszívnák belőle a levegőt. A vendégek elhallgattak — amit láttak, az nyilvánvalóan megszegte a hagyományt, és közvetlen megalázása volt a menyasszonynak.

Nehéz volt visszatartania a könnyeket és a haragot, amely feltörni készült belőle.

— Mit csinálsz?… Ez a mi esküvőnk — suttogta, alig hallhatóan.

A vőlegény csak vállat vont:
— Ez az anyám. És ő fontosabb számomra mindenkinél.

A menyasszony érezte, hogy minden belül összeomlik. Ebben a pillanatban már eldöntötte, mit fog tenni.

Lassú, határozott léptekkel közelebb lépett hozzá, tekintete kemény és eltökélt volt:
— Ha ő fontosabb neked, mint én, ha nem tudsz tisztelni, akkor a saját szabályaim szerint fogok cselekedni.

És ekkor történt valami, amire senki sem számított. A menyasszony felkapott néhány csokrot, amit a vendégek adtak neki, és letette az anyósa lába elé — szimbolikusan jelezve a határt: „Itt ér véget a te uralmad.”

A vendégek ámultak. Néhányan tátott szájjal bámultak. A vőlegény elsápadt, az anyja zavartan állt, nem tudta, mi történik.

A menyasszony folytatta:
— Ez az én pillanatom, az én életem. Ha ezt most nem érted, akkor nem vagy kész arra, hogy a férjem legyél.

Lassan közelebb lépett, fogta a kezét, és hangosan mondta, hogy mindenki hallja:
— Megérdemlem a tiszteletet. Ma engem kellene hordoznod a karjaidban, ahogy a hagyomány előírja.

A vőlegény szóhoz sem jutott. Anyja a háta mögött nem értette, hová tűnt a „napi fő nő” szerepe. De a menyasszony nem hátrált. Méltósággal és határozottsággal felemelkedett — megmutatta, hogy saját erejével is képes állni a lábán.

A vendégek ámulva nézték. Döbbenet és csodálat tükröződött az arcokon.

A vőlegény tehetetlen volt, a menyasszony pedig saját esküvője királynőjévé vált.
Egész nap feszült légkör uralkodott. A vendégek minden mozdulatukat figyelték, és minden beszélgetés ugyanarra a gondolatra jutott: „Egy ilyen menyasszony igazi erő.”

Így az esküvő, amelynek az ünneplésről kellett volna szólnia, egy sokkoló diadal színpadává vált a női erő és méltóság számára.