Általában nem csináltam nagy felhajtást: egy kis köszöntés, egy vacsora, semmi különös. De idén valami másra vágytam. Arra, hogy azokkal legyek, akiket a legközelebb éreztem magamhoz — a barátaimmal, akikkel hosszú éveken át örömöt, nevetést és nehéz időket megosztottunk.

Úgy döntöttem, hogy nálam ünneplünk. Terítőt tettem az asztalra, egész nap főztem, sütöttem, bort vettem, és gyertyákat gyújtottam. Az egész lakás tele volt meleg fényekkel és finom illatokkal. Tökéletesnek tűnt minden. Pontban hatra hívtam meg őket.

Hat órakor már az ablaknál álltam, és vártam, hogy felbukkanjon valaki a kapu előtt. De az utca néma maradt.
„Késni fognak” — gondoltam, próbálva megnyugtatni magam. Volt köztük, aki sosem jött időben.

De telt az idő. Harminc perc. Aztán egy óra. Aztán még több.

Elővettem a telefonomat. Sem üzenet, sem hívás. Írtam a csoportba:
„Merre vagytok?”

Nem jött válasz. Egyetlen szó sem. Csak üresség.

Felváltva hívtam fel mindegyiküket. Senki nem vette fel. Senki.

Ott ültem az ünneplősen megterített asztalnál, a tányérok és poharak között, és úgy éreztem magam, mintha hirtelen idegenné váltam volna azoknak, akiket a legfontosabbnak tartottam. A lakást betöltő csend olyan nyomasztó lett, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a remény lassan elhal bennem.

Később, amikor már tudtam, hogy senki nem fog jönni, elkezdtem leszedni az asztalt. Géppel, gondolat nélkül. És ekkor rezgett meg a telefonom.

Nem üzenet volt.
Egy értesítés a közösségi médiából.

Megnyitottam — és úgy éreztem, mintha jeges kéz szorítaná össze a szívemet.

Fotó.
Az „barátaim”.
Mind együtt.
Egy asztalnál.
Mosolyogva, koccintva, tortával és lufikkal.

A képaláírás:
„Felejthetetlen este Timurnál! 35 éves lett — méltó ünneplés!”

Timurnál.
Annak a Timurnak a lakásán, akivel két hónapja csúnyán összevesztünk. Aki egyik napról a másikra letiltott, és azóta még rám sem nézett.

Remegő kézzel lapoztam tovább a történeteket. Videók. Nevetés. Tánc. És aztán — mondatok, amelyek úgy hasítottak belém, mintha valódi kést döftek volna a mellkasomba.

— „Csak nehogy írjon nekünk, jó?”
— „Nincs kedvem a szokásos unalmas otthoni estéihez.”
— „Itt sokkal jobb a hangulat. Timur legalább tud vendégül látni.”
— „Főleg ne jelenjen meg, mert mindent elrontana.”
Nevetés. Sok nevetés. Túl sok.

A testem egyszerűen megfeszült. Nem tudtam eldönteni, szégyent érzek-e, dühöt, fájdalmat vagy mindet egyszerre. A valóság olyan gyorsan omlott össze körülöttem, hogy alig tudtam követni.

Írtam Ákosnak — annak, akit a legjobb barátomnak gondoltam.
„Miért nem jöttetek el?”

A válasz gyorsan jött:
„Ne sértődj meg… de mostanában annyira bezárkózott vagy. Semmi izgalom. Timur már korábban szólt, és őszintén szólva — így jobban alakult. Ilyen előfordul.”

Előfordul.
Ennyivel intézte el éveinket.

Nem sokkal később újabb üzenet érkezett.
Timurtól.

„Most már tudod. Ne haragudj. A régi társaságok úgyis széthullanak. A mai este szuper volt. Köszi, hogy nem jöttél, legalább nem lett kellemetlen.”

Akkor tört el bennem valami végérvényesen.

Nem maradt se harag, se könny.
Csak egy mély, sötét üresség.

Ott ültem a kihűlt ételek, félig leégett gyertyák és szétszórt remények között, és rájöttem:

Az ember néha éppen a születésnapján kapja meg a legkeményebb ajándékot.
Az igazságot.

És az igazság az volt:

Nem azért nem jöttek el, mert elfelejtették.
Hanem mert többé semmi szükségük rám.