Az anyakönyvvezető ünnepélyes szavai lassan betöltötték a termet — azok a szavak, amelyek egy hónappal korábban még csodálatosnak, szinte mesébe illőnek tűntek. Ma azonban túl hangosnak éreztem őket. Mintha mögöttük halk suttogás morajlott volna: a vendégek el nem mondott gondolatai, a pillantások, amelyek túl sokat árultak el.

Úgy éreztem, nem minket néznek.
Engem néznek.
Mintha őrültséget követnék el.

Mégis tudtam, hogy semmit sem bánok.
Mert őt akartam. Őt, úgy, ahogy a sors megváltoztatta, de ahogy a szívem továbbra is szerette.

Megfogta a kezemet. Az érintése meleg volt, de éreztem benne valami szokatlant — az ujja erősebben szorította az enyémet, mint máskor. Mintha félne. És ez jobban fájt, mint a könyörületet hordozó tekintetek körülöttünk.

— Készen állsz? — kérdezte halkan, azzal a mosollyal, amely mindvégig erőt adott nekem.

— Mindig — feleltem.

A vendégek felálltak, a zene meghittre váltott. Akkor vettem észre az ő légzését: gyors, meg-megakadó, mintha futott volna — pedig már régóta nem tudott járni. Az arca sápadt volt, a homlokán apró, gyöngyöző verejtékcseppek csillogtak.

Közelebb hajoltam hozzá.

— Rosszul vagy?

Megpróbált válaszolni, de a hangja elhalt. És abban a pillanatban történt valami, amire senki sem számított. Valami, ami hosszú évekig téma maradt minden családi összejövetelen.

Elengedte a kezemet.

És felállt.

Először csak egy alig észrevehető mozdulat volt. De én mindent láttam: hogyan támaszkodik meg a kerekesszék karfáján, hogyan feszülnek meg az izmok a karján, hogyan szorítja össze a fogait, hogy elviselje a fájdalmat.

— Mit csinálsz? — suttogtam rémülten. — Tudod, hogy nem tudsz…

De ő felegyenesedett. Lassan. Nehézkesen. Minden másodperc kínszenvedés volt, az idő végtelenné vált. A lábai remegtek, a teste bizonytalanul ingott — mégis:
állt.

A vendégek egyszerre hördültek fel. Valaki a szájához kapott, mások döbbenten meredtek rá. A zene tovább szólt, mintha nem is értené, hogy egy pillanat alatt megváltozott a valóság.

Ő ott állt.

És a tekintete az enyémbe fúródott — olyan erővel, amelytől elállt a lélegzetem.

— Nem tudtam… — mondta zihálva. — Nem tudtam ülve ígérni neked az életemet. Legalább most… egyetlen percre… úgy akartam előtted állni, mint régen.

A szám megremegett. A szívem szinte fájt. Láttam az erőfeszítést, a küzdelmet, a fájdalmat… és azt a rendíthetetlen elszántságot, amely miatt újra és újra beleszerettem. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban összeeshet.

Aztán megmozdult.

Egy apró lépés.
Tétova, bizonytalan.
De lépés.

A teremben síri csend lett. Mintha mindenki egyetlen lélegzetvételt osztana meg.

És ő elindult felém.

Minden lépése harc volt: a testével, a fájdalommal, azzal a sorssal, amely elvette tőle a lábait. De ment tovább. Értem. Értünk.

Amikor végre elért hozzám, megrogyott, és én szorosan átöleltem, mintha az egész világ súlyát el tudnám venni róla. Éreztem, mennyire remeg, mennyire kimerült — de a szemében olyan fény égett, amelyet azóta nem láttam, amióta az a tragikus éjszaka mindent megváltoztatott.

— Szeretlek — suttogta. — Köszönöm, hogy soha nem hagytál el. Hogy még mindig az embert látod bennem… nem az állapotot.

A könnyek forrón folytak végig az arcomon.

— Te vagy az életem. Nem kell járnod értem. Csak azt akarom, hogy itt legyél.

Abban a pillanatban valami megváltozott a vendégek arcán.
A sajnálkozás eltűnt.
A lenéző tekintetek elnémultak.

Először láttam a szemükben tiszteletet.

Visszaült a kerekesszékbe — kimerülten, sápadtan, de boldogan. Olyan boldogan, ahogy azóta nem láttam, hogy az élet összeomlott körülötte.

És akkor megértettem: ettől a naptól kezdve semmi sem lesz ugyanaz.

Mert a szerelemnek nem kellenek lábak, hogy előre menjen.
A szerelem akkor is utat talál, amikor minden reménytelennek tűnik.
A szerelem erőt ad annak is, akinek már nincs ereje.

És azon a napon, az esküvőnk közepén, a megdöbbent tekintetek között rájöttünk:
akármi jön, együtt mindenre képesek leszünk.