A férjem egy másik városban volt, oda tartottunk hozzá, és nem volt mellettem senki — sem családtag, sem barát, semmilyen segítség. Csak én és a kisbabám, aki még teljesen apró és kiszolgáltatott volt.

A fiam általában nyugodt, csendes baba. De azon a napon, amint a gép felemelkedett, nyugtalanná vált. Folyamatosan sírt, vonaglott, képtelen volt elaludni. Talán a légnyomás zavarta, talán a zaj, talán egyszerűen csak rossz napja volt. Én pedig mindent megtettem — ringattam, etettem, pelenkát cseréltem — mégsem sikerült megnyugtatni.

És ahogy ő egyre kétségbeesettebben sírt, úgy éreztem, hogy bennem is kezd felgyülemleni a feszültség. Mintha az egész világ ránk figyelt volna. A valóságban csak egyetlen ember mutatott nyílt elégedetlenséget: a mellettem ülő férfi.

Elegáns öltönyt viselt, egyértelműen üzleti úton volt. Hangosan sóhajtozott, türelmetlenül forgolódott, ideges pillantásokat vetett ránk. Szinte tapintani lehetett a rosszallását. Én pedig egyre kisebbnek éreztem magam mellette — mintha minden másodperccel rosszabb anyának tűnnék.

Amikor a légiutas-kísérők kiosztották az ételt, csak megráztam a fejem. Nem volt szabad kezem, és őszintén, erőm sem maradt hozzá. A kisfiam a mellkasomhoz bújt, kimerülten, mégis vigasztalhatatlanul.

Aztán a férfi hirtelen felém fordult. Tekintete kemény, hangja pedig kimért volt:

— Ön szerint tényleg képes gondoskodni erről a gyerekről?

Mintha kitépték volna a levegőt a tüdőmből.
Nem tudtam megszólalni. Arcom forró lett a szégyentől. A fiam újra felsírt — még hangosabban, mint előtte.

A férfi hitetlenül megcsóválta a fejét:

— Az embereknek jobban át kellene gondolniuk, mire vállalkoznak… másokat is figyelembe kell venni.

Minden szava fájt.
Az ablak felé fordultam, hogy elrejtsem a könnyeimet, és még szorosabban magamhoz öleltem a kisfiamat. Meg voltam győződve arról, hogy azonnal panaszt tesz majd a személyzetnél, vagy helyet cseréltet magának.

De valami teljesen váratlan történt.

A férfi felállt. A szívem összeszorult — biztos voltam benne, hogy újabb szemrehányás jön. De ehelyett lassan leguggolt mellém, mintha valami egészen más ember állt volna előttem.

— Nézze… — kezdte csendesen. — Amit az előbb mondtam, felesleges és durva volt. Szeretnék bocsánatot kérni.

Kis szünet után folytatta:
— Másfél éve született a kislányom. Folyton úton voltam, dolgoztam, alig láttam őt… Azt hittem, a feleségem könnyedén boldogul. Fogalmam sem volt, milyen nehéz valójában.

A hangja most már meleg és őszinte volt.

— Adja ide egy percre a kisfiát. Ne aggódjon, tudok bánni a babákkal. Pihenjen egy kicsit.

Meglepődtem, annyira, hogy alig bírtam reagálni. A légiutas-kísérők is bólintottak, mintha megerősítenék, hogy minden rendben lesz. Így hát — remegő kézzel, de bizalommal — átadtam neki a fiamat.

Olyan gyengéden fogta, mintha porcelánból lenne. Halkan dúdolt neki valamit, ritmikusan ringatta. A kisfiam sírása elhalkult, majd teljesen megszűnt. Néhány perc múlva már csukott szemmel szuszogott.

Én pedig döbbenten néztem.

Ez az a férfi, aki percekkel korábban még türelmetlenül bánt velem — most pedig teljes természetességgel vigyáz a gyermekemre.

— A családomhoz utazom — mondta halkan. — Hónapok óta alig láttam őket. És őszintén? Félek. Félek, hogy a lányom már nem ismer fel azonnal. A babák gyorsan változnak… és ez néha jobban fáj, mint hinnénk.

Finoman visszaadta a kisfiamat.

Aztán odahívta a légiutas-kísérőt:

— Átülhetnék ide mellé? Szeretnék segíteni neki a leszállásig.

És valóban ott maradt.
Segített vizet hozni, tartotta a fiamat, amíg ettem, segített a csomagokkal is. Teljesen megváltozott — kedves, figyelmes és tiszteletteljes lett.

A repülőből kiszállva odafordult hozzám:

— Mondja meg a férjének, hogy nagyon szerencsés ember. Ön sokkal erősebb, mint gondolná. És… sok boldogságot a kisfiával. A gyerekek többet tanítanak nekünk magunkról, mint hinnénk.

Azzal eltűnt a tömegben, név nélkül, búcsú nélkül.

Én pedig ott álltam, még mindig meghatódva — nem a nehéz út miatt, hanem azért, mert néha egyetlen idegen képes visszaadni az ember hitét a világban.