Úgy zengett, mintha valaki egy hatalmas acéllemezt ütött volna meg teljes erejéből. A járókelők összerezzentek, megfordultak, majd döbbenten megmerevedtek.
A fehér furgon tetején egy ősz hajú, megtört arcú idős férfi állt. Kezében nehéz, kétkezes kalapácsot tartott, amely minden mozdulatnál vakító ívet írt le a levegőben, mielőtt brutális erővel csapódott a tetőlemezbe. A fém recsegett, horpadt, a festék lepattogzott, apró darabkái záporozva hullottak az aszfaltra. A szélvédő, amely még nemrég sértetlen volt, pókhálós repedésekkel telt meg, majd végül ezernyi szilánkra robbant.
Az emberek dermedten figyelték a jelenetet. A férfi hörgő, érthetetlen kiáltásokat hallatott — mintha könyörgés és átkozódás egyszerre tört volna elő a torkából. Arca vörös volt a dühtől és fájdalomtól, tekintete pedig olyan üres, mint akit már semmi nem tart a valóságban.
Senki sem mert közelebb menni. A jelenet egyszerre volt félelmetes és tragikusan nyers — mintha valami olyat látnának, amit soha nem lett volna szabad.
Végül egy fiatal járókelő remegő kézzel tárcsázta a rendőrséget. Pár perccel később szirénák hasították szét a csendet. A rendőrautó fékezve állt meg, és két egyenruhás rohant a furgonhoz. Óvatos, de határozott mozdulatokkal húzták le a férfit a tetőről, és kivették a kezéből a kalapácsot.
Ami ezután történt, mindenkit megdöbbentett.
A férfi nem állt ellen. Nem próbált elmenekülni. Leült a járdaszegélyre, fejét a kezébe temette, és olyan keservesen sírt, mintha a lelke szakadt volna szét. A rendőrök leguggoltak mellé, próbálták megérteni, mi vezethette idáig.
Amikor a férfi végül beszélni kezdett, hangja megtört volt, rekedt, és minden szó mögött ott visszhangzott valami kimondhatatlan súly.
— Ez a furgon… nem az enyém, — mondta lassan. — Soha nem is volt az enyém…
A rendőrök értetlenül néztek rá, de tovább hallgatták.
— A fiam vette. Egy hónapja. Azt mondta, félrerakott annyit, hogy végre új életet kezdjen. Hogy lesz munkája, tervei… jövője. Büszke volt rá. Én pedig… én is büszke voltam.
A férfi nagyot nyelt, mintha minden mondat fájdalmasabb lenne az előzőnél.
— Tegnap este… holtan találták.
A körülállók közül valaki levegő után kapott.
— Azt mondták, hogy öngyilkos lett, — folytatta. — De én tudom, hogy ez nem igaz. A fiam nem hagyott volna itt engem. Nem ilyen volt. Aztán felhívtak a barátai. És elmondták az igazat.
A férfi öklei megfeszültek a térdén.
— Ráerőltették a hitelt. Fenyegették. Tartozásokat kényszerítettek rá, minden nap újabb követelésekkel. Ez a furgon… ez lett a börtöne. A csapda, amelyből nem tudott kiszabadulni. Addig szorították, amíg összeroppant.
Felemelte a fejét, és tekintete a szétzúzott járműre esett.
— Ma reggel megláttam itt állni… mintha semmi sem történt volna. Mintha nem vette volna el tőlem a fiamat. És akkor… akkor már nem bírtam tovább. Ütöttem, amíg bírtam. Amíg éreztem, hogy minden csapással egy kicsit elengedek belőle… abból a fájdalomból, amit nem lehet elviselni.
Ekkor hirtelen egy fény villant fel. Valaki fényképet készített. Aztán még egy. A tömegben egyre több telefon emelkedett a magasba, ahogy az emberek megpróbálták rögzíteni a tragédiát.
— Elég! — kiáltotta az egyik rendőr. — Tegyék el a telefonokat!
De késő volt. A férfi felemelte a tekintetét, és meglátta a rá irányuló kamerákat.
— Kérem… — suttogta. — Ne videózzanak… Ez nem látványosság. Ez minden, ami a fiam után maradt…
A rendőrök gyorsan köré álltak, eltakarták őt a kíváncsi tekintetek elől, majd finoman felsegítették és a rendőrautóhoz vezették. De a férfi sírásának visszhangja még sokáig ott maradt az utca falai között.
A furgon pedig ott állt, torz, elcsúfított testével — és mindenki számára egyetlen dolog jutott eszébe:
Hogyan találhat igazságot az, akinek a fájdalmát azok okozták, akiknek még a nevét sem meri kimondani senki?
Отправить ответ