A padlón hevert valami, mozdulatlanul, olyan különös alakban, hogy első pillanatban fogalmam sem volt, mit látok. Egy apró, élénkzöld forma, mintha egy szobanövény letépett darabja lenne… vagy talán egy játék része, ami legurult az asztalról.
Odamentem hozzá, de még akkor sem értettem. A formája túlságosan szabályos volt, a színe természetellenesen intenzív, és az oldalán lévő sötétebb, tüskeszerű kinövések inkább műanyag hatást keltettek. Semmi, amit eddig láttam, nem hasonlított rá.
Aztán kicsit előrehajoltam.
Abban a pillanatban a dolog megmozdult.
Jeges félelem futott végig rajtam. A „darab” összerándult, majd lassan, csúszva elindult a padlón. Csak akkor döbbentem rá, hogy nem egy tárgyat nézek, hanem egy élőlényt — valami egészen ismeretlent és baljósat. A mozgása hátborzongató volt: idegen, szabálytalan, mintha nem is e világból származna.
A teste szinte világított. Az élénk, neonszínű zöld árnyalat annyira erős volt, hogy szinte elütött mindentől a szobában. Ahogy haladt előre, vékony, fénylő nyomot hagyott maga után, mintha valami sűrű, ragadós nedvet eresztene. Közelebb léptem — de csak annyira, hogy jobban lássam. A lény teste közelről még rémisztőbbnek tűnt: teljesen sima volt, lábak, szemek, ízek nélkül. Egyetlen összefüggő tömeg, amely mégis célzottan mozgott.
És mégis éreztem, hogy valahogy „észrevesz”.
Valahányszor mozdultam, vagy egy kicsit hangosabban vettem levegőt, az oldalán lévő apró tüskék alig észrevehetően megrezdültek. Mintha reagált volna a jelenlétemre, a mozgásomra, a testhőmre. A félelem egyszerre kötött gúzsba és késztetett arra, hogy tovább figyeljem.
Aztán minden hirtelen felgyorsult.
A lény egy váratlan, sebes mozdulattal előre csúszott, olyan gyorsan, hogy ösztönösen hátraugrottam. Egy pillanat alatt az asztalka alá siklott. Azt hittem, ott marad — de amikor lehajoltam, hogy megnézzem, egyszerűen eltűnt. Mintha elnyelte volna az árnyék.
Megdermedtem.
Hogyan tűnhet el egy ennyire élénk színű valami? Hol lehet? A bútor mögött? Egy résben? Vagy — ettől a gondolattól szinte rosszul lettem — már túl közel van hozzám ahhoz, hogy észrevegyem?
A szemem végül meglátott valamit a szoba sarkában. Egy halvány zöld felvillanást. Amikor jobban odanéztem, elakadt a lélegzetem: a lény lassan felfelé araszolt a falon. Mintha a gravitáció teljesen hatástalan lenne rá. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy hangtalanul kúszik felfelé, szinte ragadva a falhoz.
Abban a pillanatban értettem meg, hogy ez nem lehet semmilyen ismert rovar, sem véletlenül ideszökött trópusi állat. Ez valami más volt. Valami, ami egyáltalán nem illett a környezetbe — és végképp nem az otthonomba.
Reszkető kezekkel nyúltam a telefonomért, hogy rákeressek valamire, amivel össze lehetne vetni. De semmi, amit találtam, nem hasonlított rá igazán. Minél tovább figyeltem, annál inkább nőtt bennem a nyugtalanság. Nemcsak a formája vagy a színe miatt. Hanem azért, mert úgy éreztem: ez a lény keres valamit. Helyet, ahol elbújhat. Vagy ahol megtámadhat.
Amikor végül kiderítettem, mi is ez valójában, elsápadtam. Ez a kicsi, szinte játékszerre emlékeztető zöld élőlény valójában nagyon veszélyes lehet az ember számára. Élénk színe valójában figyelmeztetés volt — egy jelzés, amely arra szolgál, hogy ne érjek hozzá. Ha mégis megteszem… annak súlyos következményei lehettek volna.
A mai napig hálás vagyok azért, hogy időben rájöttem, mivel állok szemben.
Отправить ответ