Két fia sietve aláírta a papírokat, mintha csak le akarnák zárni egy kellemetlen ügyet.
Három nappal korábban már eladták a családi házat — azt a házat, ahol Élodie több mint hat évtizeden át élt, szeretett, dolgozott, szenvedett, nevetett.

Nekik ez csak egy „öreg, költséges ingatlan” volt.
De Élodie számára ez volt az élete, minden emléke, minden öröme és fájdalma.

Az új tulajdonos, Antoine Lemaire, a negyvenes éveiben járó bútorrestaurátor volt. Amikor először lépett be a régi házba, azonnal megérezte, hogy ez az épület több, mint téglák és falak.
Mintha valami láthatatlan, régi történet lüktetett volna benne.

A padlás rendbetétele közben Antoine egy régi, poros ládára bukkant.
A ládában féltve őrzött levelek, fényképek, naplók, egy menyasszonyi fátyol és régi receptfüzetek lapultak.
De egy halványkék borítójú füzet különösen megragadta a figyelmét.

A belső oldalon ez állt:

„A fiaimnak… ha egyszer mégis emlékezni akarnának.”

Antoine belelapozott — és a szíve összeszorult.
Egy asszony naplója volt, aki egész életét a gyermekeinek szentelte, s aki végül egészen egyedül maradt.
Egy nő vallomásai, akit azok hagytak magára, akikért mindent megtett.

Másnap Antoine felkereste az idősek otthonát.

A nővérek meglepve fogadták.
— Rokona? — kérdezték.
— Nem… de beszélni szeretnék vele.

Amikor Élodie meglátta a ládát a kezében, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
Felnézett, és alig hallhatóan kiejtette:

— Ez… az enyém…

Antoine óvatosan letette elé.
— A ház padlásán találtam. Úgy gondoltam, ennek nem nálam van a helye.

Élodie remegő kézzel nyitotta ki a ládát.
Régi élete hullámként csapott rá: fotók, levelek, feljegyzések, a múlt minden darabja.

Antoine leült mellé.

— Beleolvastam a feljegyzéseibe — vallotta be halkan. — Meg akartam érteni a házat. De végül önt értettem meg.

Élodie megindultan nézte.

— Miért… miért hozta vissza nekem ezeket?

Antoine hangja megremegett.

— Mert én is elveszítettem az édesanyámat. És bármit odaadnék, hogy még egyszer elmondhassam neki: nem hagynám magára soha.

A csend mély volt és fájdalmas.
Élodie szemei könnybe lábadtak — hetek óta először.

És ez még mindig nem volt a történet vége.

Antoine olyasmit tett, amit senki sem értett.
A notárok, az ápolók és a rokonok is csak a fejüket csóválták, amikor megtudták:

Antoine úgy döntött, hogy visszaadja Élodie-nak a saját házát.

Nem jelképesen.
Nem szánalomból.
Hanem valóságosan.

Elindította a jogi eljárást, vállalta, hogy Élodie gondnoka lesz, és megkezdte a ház teljes felújítását.
Úgy, ahogyan a naplókban le volt írva.

A konyha világossárga lett — Élodie kedvenc színe.
A varrósarkot újra kialakította az ablak mellett.
A kertet visszaállította a régi formájába: rózsák, levendula, és a pad a kajszibarackfa alatt, ahol Élodie valaha annyi estét töltött.

Amikor minden elkészült, visszatért az otthonba.

— Asszonyom… szeretne hazamenni?

Élodie alig hitte el, amit hall.
A könnyei hangtalanul hullottak.

Amikor megérkeztek az utcába, a szomszédok kijöttek az ajtók elé.
Voltak, akik potyogó könnyekkel tapsoltak.

Élodie lassú léptekkel lépett be a házba.
Belélegezte a levegőt, végigsimított a falon — mintha a ház maga ölelné vissza őt.

— Miért teszi mindezt? — kérdezte halkan.

Antoine mélyen a szemébe nézett.

— Mert senki sem érdemli meg, hogy feledésbe merüljön. És mert… talán nekem is szükségem volt önre.

Ám egy dolog még mindig váratott magára.
A ládában volt egy másik napló is, amelyet Élodie eddig nem mert kinyitni.
Abban egy olyan titok lapult, amely mindkettőjük életét teljesen megváltoztatta volna.

És az igazi meglepetés… csak ezután következett.