De a történet itt nem ér véget. Ami ezután történt, minden képzeletünket felülmúlta.
Nem hittük volna, hogy az emberi szív képes ekkora fájdalmat elviselni. A ház, amelyet egykor betöltött a kacagása, egyik pillanatról a másikra dermedt, üres térré változott. Játékai ugyanott hevertek a szőnyegen, mintha bármelyik percben beszaladhatna, és azt kérné, kapcsoljuk be a kedvenc dallamát.
De csak csend volt — mély, tompa, ijesztő csend.
Az orvosok mindent megpróbáltak. Azt mondták, túl gyorsan történt, néha az élet olyan törékeny, hogy egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt kihuny. De semmi sem készített fel arra, ami később következett — olyan jelenségekre, amelyek alapjaiban rengették meg valóságérzékünket.
Az első jelek szinte azonnal megjelentek. Éjszaka, amikor a ház elsötétedett, apró lépéseket hallottunk a folyosón. Ugyanazokat a bizonytalan, picike lépteket, amelyeket akkor hallottunk, amikor még csak tanulgatott járni. A parketta finoman megroppant, mintha valaki könnyedén rálépett volna. Eleinte azt hittük, csak a képzeletünk játszik velünk.
De a határ képzelet és valóság között hamar elmosódott.
Egy este tisztán hallottuk a nevetését. Igen, azt a tiszta, csengő hangot, amelyet soha nem felejtünk el. A szobájából jött. Az ajtó, amit biztosan becsuktunk, lassan magától kinyílt, mintha valaki belülről tolta volna félre. Megmerevedtünk, mintha a levegő is megállt volna körülöttünk.
Aztán megláttuk azt, amit sosem tudunk kitörölni az emlékezetünkből. Az ágya alatt ott feküdt a kedvenc plüssnyuszija — az, amely nélkül soha nem aludt el. Pedig aznap este gondosan elraktuk egy zárt dobozba, magasra, elérhetetlen helyre.
A legfélelmetesebb mégsem ez volt, hanem az, hogy a nyuszi hosszú fülei pontosan úgy voltak megkötve, ahogy csak ő tudta. Senki más nem volt képes reprodukálni azt a furcsa kis csomót, amelyet a saját apró ujjacskáival készített.
Ettől az éjszakától kezdve mindennapossá váltak a megmagyarázhatatlan jelenségek.
Az ablak pontosan abban az időben nyílt ki magától, amikor régen ébredni szokott. A zenélő doboz — amelyet csak kulccsal lehetett elindítani — váratlanul néhány hangot játszott, majd elhallgatott. Sötétben néha éreztük, hogyan simít végig valami a kezünkön. Finoman, szinte súlytalanul… ahogyan csak egy kisgyermek érintése lehet.
De a legmegdöbbentőbb esemény két héttel később történt.
Egy reggel édes, vaníliás illatra ébredtünk — arra a megszokott illatra, amely a testápolójából áradt minden este. Olyan erős volt, mintha valaki épp mellettünk állt volna.
És ekkor hirtelen leesett a falról az egyik bekeretezett fényképe. Amikor felemeltük, a üvegen ott volt egy apró tenyérlenyomat. Tökéletes, tiszta, mintha egy másodperce érintette volna meg valaki.
Megnéztük, összehasonlítottuk — túl kicsi volt, túl szabályos, és egyértelműen gyereké.
Akkor értettük meg igazán: lehet, hogy már nem él közöttünk, de nem hagyott el minket. Mintha továbbra is ott lenne, közel, jelezve, hogy a szeretet nem tűnik el — csak más formát ölt.
Másnap éjjel a szobájában ültünk, körülvéve a játékokkal, amikor a kislámpa többször felvillant. A falon pedig megjelent egy árnyék. Egy aprócska, törékeny, de felismerhető gyermeksziluett.
Csak néhány másodpercig láttuk, aztán hangtalanul eltűnt.
Отправить ответ