Ám amikor lassan, álmosan lefelé indultam a lépcsőn, olyan illat csapta meg az orromat, amit nem vártam volna — frissen sült palacsinta, meleg kakaó, és valami különös, meghitt hangulat.
A reggeli már készen várt.
Az asztal gyönyörűen meg volt terítve. Poharakban narancslé, tányérok precízen elrendezve, a szalvéták olyan gondosan voltak összehajtogatva, mintha egy étteremben lennék. Középen pedig egy apró papírdarab feküdt, gyerekbetűkkel teleírva:
„Apa, ma mi vigyázunk rád. Ne aggódj, minden rendben van. Szeretünk.”
Megható látvány volt. A lányaim mindössze hat- és nyolcévesek. Túl fiatalok ahhoz, hogy egyedül bekapcsolják a tűzhelyet, vagy hogy egy teljes reggelit ilyen gondosan elkészítsenek. Egy pillanatra azt hittem, talán csak játék… valami ártatlan próbálkozás. De minden valódi volt.
És akkor észrevettem valamit, ami jeges rémületként futott végig rajtam: a bejárati ajtó résnyire nyitva állt.
Megdermedtem.
Biztos voltam benne, hogy előző este bezártam. Mióta az anyjuk két éve nyomtalanul eltűnt, megszállottan figyelek minden apró részletre. A szél nem tudta kinyitni — az ajtó automatikusan záródik.
Ez egyet jelentett: valaki bent járt a házban.
A lányaimat szólongattam, de nem válaszoltak.
A gyomrom összeszorult, mintha valami hideg kéz markolta volna meg belülről. A ház, amelyet ismertem, hirtelen idegennek tűnt — csendesnek, túl csendesnek. Olyan csendnek, amely már nem nyugalmat jelent, hanem fenyegetést.
Végigrohantam a nappalin, majd a folyosón.
Semmi.
Még egy halk nesz sem.
Aztán halkan, alig hallható suttogás szűrődött ki a gyerekszobából. Szívem hevesen vert, miközben az ajtóhoz léptem, és lassan lenyomtam a kilincset.
A lányok a földön ültek, összebújva, a kezükben egy régi, fából készült dobozt tartottak. Soha nem láttam korábban. De ami mögöttük volt, az sokkal rémisztőbb: az ablak üvegén sáros kéznyom virított. Mintha valaki kintről bemászott volna… vagy épp menekülve hagyta volna ott a nyomát.
— Apa, nézd! Ezt találtuk a küszöbön! — mondták.
A dobozban egy fénykép volt. Én voltam rajta, évekkel korábban…
És mögöttem egy elmosódott alak, alig kivehető, de mégis érezhetően fenyegető. Mintha valaki évek óta figyelne.
A vér megfagyott bennem.
Ezt a fotót nem ismerem.
És senki sem készíthetett ilyet — legalábbis senki, akiről tudnék.
A kép hátulján egy sietve odafirkantott üzenet állt:
„Amit elkezdtünk, azt nem hagyjuk félbe. Hamarosan találkozunk.”
A lányaim rémülten néztek rám, majd szorosan átöleltek. Érezték, hogy valami nagyon nincs rendben. Én pedig csak álltam ott, kezemben a fényképpel, amely egyetlen pillanat alatt rémálommá változtatta a reggelt.
A kedves, ártatlan meglepetés, amellyel fel akartak vidítani…
Hirtelen egy sötét történet részévé vált.
Azon az estén nem aludtam. A lámpa égett, én pedig a nappaliban ültem, hallgatva minden apró zajt odakintről. Minden recsegés úgy hangzott, mintha valaki közeledne.
És akkor világossá vált számomra:
Valaki figyel minket.
Valaki, aki vissza akar térni.
És én… én az egyetlen vagyok, aki megvédheti őket.
Még akkor is, ha a legszörnyűbb igazság felé kell néznem:
hogy a „látogató” talán nem is idegen.
Отправить ответ