És ezzel a történet még messze nem ér véget. A legmegdöbbentőbb csak ezután következik.
Aznap reggel, amikor megszólalt a telefonom, valami furcsa előérzet szorította a mellkasomat. A hangja remegett, de nem bűntudattól – inkább egy különös izgalomtól, mintha egy győzelmet készült volna bejelenteni. Mély levegőt vett, majd kimondta azt a mondatot, amely tizenhat év házasságot tépett szét:
— Elmegyek. Találkoztam valakivel. Szerelmes vagyok.
Dermedt csönd lett köztünk. Talán azt várta, hogy sírni kezdek, könyörgök, kiabálok… hogy összeomlok a fájdalomtól, és ő majd sajnálattal, de felsőbbrendűséggel lezárja a beszélgetést.
De ő nem tudta azt, amit én már régóta igen: én már hetekkel korábban megtudtam, hogy van valakije.
Nem mutattam ki semmit, csak halkan válaszoltam:
— Rendben van. Menj.
A vonal túlsó végén egyszerre lett csend és zavartság. Nem erre a reakcióra épített. Ő drámát akart, könnyeket, indulatokat – olyasmit, amit később elmondhat annak a nőnek, bizonyítva, milyen „nehéz” neki otthon.
Ehhez képest én nyugodt voltam, hidegebb, mint valaha.
Két héttel korábban teljesen véletlenül bukkantam rá a beszélgetéseikre. Először harag tört rám, de aztán lassan valami egészen más érzés töltött el: megkönnyebbülés. Ahogy olvastam a nevetségesen romantikus, hamis üzeneteket, amelyekkel a másik nőt környékezte, rájöttem, hogy nem én veszítettem el valakit – ő veszítette el magát.
Aznap este hazajött a holmijáért. Arra számított, hogy összetörten, vörös szemmel várni fogom. Ehelyett, amikor belépett a nappaliba, látta, mi vár rá: az asztalon egy dosszié feküdt.
Benne volt minden bizonyíték: képernyőfotók, hotelfoglalások, banki tranzakciók, dátumok, időpontok.
Nem üvöltés, nem hisztéria – csak kíméletlen tények.
Mellé tettem egy rövid levelet. Nem támadtam, nem sértegettem. Csak leírtam: elfogadom a döntését, és nem állok az útjába. Régóta nem.
Rám nézett, szinte sápadtan.
— Te… te tudtad? kérdezte rekedten.
— Igen. És már jóval előtte elvesztél számomra, mondtam csendesen.
Mielőtt bármit mondhatott volna, megcsörrent a telefonja. A kijelzőn felvillant a nő neve, akiért el akart hagyni. Reszkető kézzel nyitotta meg az üzenetet.
Amikor elolvasta, a szeme kitágult, mintha egy hideg zuhany ért volna.
A nő szakított vele. Éppen aznap. Pár perccel azelőtt.
Ott állt előttem egy férfi, aki ugyanazon a napon két nőt veszített el – az egyiket önként, a másikat akaratán kívül.
Leült egy székre, a fejét a kezébe hajtotta, és halkan, szinte hangtalanul sóhajtott. Soha életemben nem láttam ennyire megtörve.
Odatoltam elé a ház kulcsait, amelyeket az asztalra tett.
— Ezt most már nélkülem kell megoldanod, mondtam higgadtan.
— És remélem, egyszer megérted: ma nem engem vesztettél el. Hanem azt az egyetlen embert, aki igazán hitt benned.
Kikísértem. Odakint zuhogott, villámlott – mintha az ég is azt kiáltotta volna, hogy vége ennek a hazug fejezetnek.
Ő ott állt a lépcsőn, ázottan, magányosan, és először láttam rajta a felismerést: nem én omlottam össze nélküle – ő omlott össze nélkülem.
Én?
Becsuktam az ajtót, megálltam a sötét előszobában, és mély levegőt vettem.
És akkor először évek óta azt éreztem: szabad vagyok.
Csakhogy a történet itt nem ér véget…
Mert az, ami ezután történt velem, talán még ennél is sokkal sokkolóbb.