A mellette álló fiatal szeretője is megdermedt, majd lassan elengedte a férfi kezét. Valami a lakásban nem stimmelt. Nagyon nem.

A nappali fényárban úszott. Nem csak egy lámpa égett, hanem az összes. Minden sarok ki volt világítva, mintha valaki szándékosan akarta volna láthatóvá tenni a legapróbb részletet is. A szoba közepén terített asztal állt: két pohár vörösborral, két lefedett tányérral, közöttük remegő lángú gyertyákkal.

Romantikus vacsora.
Csakhogy nem nekik.

— Te… már voltál itt? — suttogta a lány, bizonytalan, megtört hangon.

A férfi nem válaszolt. Érezte, ahogy a torka összeszorul, a tenyerét hideg veríték borítja. Beljebb lépett. A levegő meleg volt, kissé fülledt, és a térben egy ismerős illat lebegett. Egy illat, amelyet nagyon jól ismert.

A feleségéé.

Lehetetlen. Hiszen ő vitte ki a repülőtérre. Látta, ahogy áthalad az ellenőrzésen, még üzenetet is küldött, hogy várja a beszállást.

Mégis… valami itt volt. Valami, ami nem engedte, hogy elhiggye, hogy a nő valóban elutazott.

Megérintette az egyik borospoharat. A bor langyos volt. Nem frissen töltött, de nem is régi. Mintha valaki nemrég készült volna leülni mellé.

— Talán… valaki tévedésből járt itt… — próbálkozott a férfi, de a hangja minden magabiztosságot nélkülözött.

Szeretője nem felelt. Tekintete megakadt valamin a szoba sarkában. A karosszék támláján.

Egy sál volt ott.

A felesége sálja.

Az a sál, amelyet a nő a férfi szeme láttára hagyott a folyosón, mielőtt útnak indultak. A férfi emlékezett: a sál ott maradt, gondatlanul odadobva.

És most itt lógott. Tökéletesen összehajtva, látványosan elhelyezve.

— Ez… ez nem normális… — mondta halkan a lány, és hátrált egy lépést.

A férfi a hálószoba felé indult. A mellkasában a félelem már nem hideg volt, hanem egyre súlyosabb, fojtogatóbb. Amikor belépett, tudta, hogy valami nincs rendben. A takarók elcsúszva, a párnák elmozdítva… és a párnán ott feküdt valami, amitől minden vér kiszaladt az arcából.

A felesége pizsamája.
Az a puha, rózsaszín darab, amelyet mindig magával vitt az utazásokra.

Gondosan kiterítve. Mintha valaki csak egy pillanatra vette volna le.

— Ez képtelenség… — nyögte ki.

Ekkor halk zörej hallatszott a lakás másik végéből. Egy apró kattanás. Mintha valaki rálépett volna a parkettára… vagy becsukott volna egy szekrényajtót. A férfi a zaj irányába rohant, és feltépte a gardrób ajtaját.

Üres.
De a felesége illata még ott lebegett. Túlságosan friss volt ahhoz, hogy órákkal korábbról maradt volna.

— Menni akarok innen, most azonnal — mondta a lány remegő hangon. — Ez… félelmetes.

A férfi azonban nem mozdult. Valami más vonta magára a figyelmét.

A tükörre írt üzenet.

Élénkvörös rúzzsal, határozott, lassú mozdulatokkal felírva:

„Tényleg azt hitted, hogy semmiről sem tudok?”

A férfi lábai megroggyantak. A szíve erősen vert, mintha ki akarna törni a mellkasából. A tükör előtt állva úgy érezte, a lakás falai hirtelen közelebb húzódnak.

Aztán észrevett valamit az éjjeliszekrényen.

Egy telefon.
A felesége telefonja.
Ugyanaz a tok, ugyanaz az apró karc a sarkán.

Ő látta, ahogy a nő a táskájába teszi, amikor elindultak.

Kezébe vette. A kijelző felvillant.

És a képernyőn egy fotó jelent meg.

Egy selfie.
A felesége ült a hálószobájukban, ugyanazon az ágyon, ugyanazzal a háttérrel.

A fotó időpontja: 18:47.
A férfi telefonján az idő: 19:15.

— Itt volt… alig fél órája… — mondta rekedt hangon.

Ebben a pillanatban érkezett egy értesítés.

„Videó hozzáadva a galériához.”

A férfi remegő ujjal megnyitotta.

A felvétel azzal indult, hogy a bejárati ajtó lassan kinyílik. A felesége lép be rajta. Leteszi a bőröndöt. Felkapcsolja a lámpákat. Terít. Megigazítja a gyertyákat. A kamera felé fordul.

Mosolyog.
Nem kedvesen.
Nem boldogan.
Hanem tudatosan. Fenyegetően.

Aztán halkan megszólal:

„Ha ezt nézed… akkor már messze járok.
De egy dolgot ne felejts el.
Mindent látok.”

A videó véget ért.

A férfi épp levegőt akart venni, amikor…

A bejárati ajtó kilincse megmozdult.

Lassan.
Nagyon lassan.

Mintha a kinti személy pontosan tudná, hogy ők bent vannak.