A rokonok, akik az utóbbi években alig keresték, most úgy vetették magukat minden poros tárgyra, mintha az felbecsülhetetlen kincs lenne. Mindenki követelt valamit „emlék” címen, miközben én ott álltam, és egyetlen gondolat járt a fejemben: a nagymamám végrendeletében nem szerepelt a nevem.

Pedig évekig én voltam mellette.
Én vittem orvoshoz.
Én intéztem mindent, amikor már nem volt ereje.
És én hallgattam végig azokat a régi történeteket, amelyekről senki más nem tudott.

A nappaliban egyre nőtt a kiabálás. Két unokatestvérem épp egymás kezéből próbált kicsavarni egy öreg porcelánfigurát. Úgy éreztem, ha még egy percig bent maradok, megfulladok.

Kimentem hát a hátsó verandára. Ott még mindig érződött valami a régi békéből, abból az időből, amikor a nagymamám élt. És ott vettem észre Nukát, a hűséges kutyát, aki évekig árnyékként követte őt.

A régi hintaszék mellett ült, a fejét felemelte, és mozdulatlanul figyelte a levegőt, mintha várna valakit. A szemében fáradtság volt, mély és fájdalmas… de ugyanakkor valami éber, különös fény is csillogott.

Abban a pillanatban megértettem:
az egyetlen valódi örökség, ami számít, éppen ott ült előttem.

Úgy döntöttem, hazaviszem magammal. Nem hagyhatom ott senkinek. Neki legalább volt szíve.

Azon az estén, miközben óvatosan levettem róla a nyakörvet, hogy kényelmesebben pihenjen, valami kemény dologhoz ért az ujjam. Nem odaillő, nem természetes. Óvatosan megforgattam a bőrt, és a levegő megállt körülöttem.

A nyakörv belsejébe varrva egy régi, nehéz kulcs lapult. Rajta díszes véset, amely azonnal ismerős volt: ugyanazok az iniciálék, mint amelyeket nagymamám a gyűrűjén viselt élete végéig.

Megborzongtam.
Miért rejtette el ezt a kulcsot?
És miért pont a kutyára bízta?

Nuka rám nézett. Hosszú, tiszta pillantással, mintha azt mondaná:
„Tudod, mit kell tenned.”

Felkelt, megindult az ajtó felé, majd visszanézett. Nyilvánvaló volt: azt várja, hogy kövessem.

A házban ekkorra már káosz tombolt. Rokonok ordítottak, egymást vádolták, valaki sírt, valaki nevetett – rosszindulatúan. Senki sem foglalkozott velünk, miközben Nuka egyenesen egy kicsi, félreeső szobába vezetett, ahová évek óta nem nyitottak be.

A sarokban egy poros, régi fa láda állt. Gyerekkoromból emlékeztem rá, de sosem tulajdonítottam neki jelentőséget. Letérdeltem, végighúztam a kezem a tetején, és észrevettem a keskeny nyílást — pontosan akkora volt, hogy a kulcs beleférjen.

Amikor elfordítottam a kulcsot, a kattanás olyan élesen csengett, mintha a ház felriadt volna álmából.

Felnyitottam a ládát.

És a levegő bennem rekedt.

Levélkötegek.
Vastag csomókba kötve, vörös cérnával átkötve.
Mindegyik boríték az én nevemmel.
És dátumok… olyan évekből, amikor még azt hittem, nagymamám egyáltalán nem figyel rám.

Reszkető kézzel kibontottam az elsőt. Felismertem a kézírását — elegáns, mégis remegős a kor miatt.

„Ha ezt olvasod, már nem tudok veled beszélni. De tudd, hogy mindig veled voltam. Sokkal többet tudtam rólad, mint gondoltad. Nem voltál egyedül soha.”

A torkom elszorult.

Majd jött a mondat, amely mindent megváltoztatott:

„Nuka nem egyszerű kutya. Ő visz majd el oda, ahol minden elkezdődött. És ott találod meg azt, amit igazán rád akartam hagyni.”

Felnéztem.
A kutya ott állt, egyenesen, feszült figyelemmel.
Mintha várta volna a felismerést.

Mintha tudta volna, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen.

Hirtelen dörömbölés hallatszott, és az ajtó kivágódott. Rokonok özönlöttek be, arcukon mohóság és düh keveredett.

— Mit találtál?!
— Az mindannyiunké!
— Add ide azonnal!

Most először nem hátráltam meg.

Felálltam, a leveleket a mellkasomhoz szorítva, a kulcsot szorosan markolva. Nuka mellém állt, mély, figyelmeztető morgással. Nem volt hangos, de hideglelős.

— Ez, — mondtam lassan és érthetően, — nem a tiétek. Soha nem is volt.
Ez az egyetlen örökség, amit a nagymamám valójában nekem szánt.

A szoba elnémult.

Éreztem, hogy Nuka oldalamhoz simul.
És akkor jöttem rá, hogy ez még csak a kezdet.