A munkahelyi napja katasztrófa volt: feszült megbeszélések, dühös befektetők, elrontott termékbemutató, és egy igazgatótanács, amely többé-kevésbé nyíltan közölte vele, hogy „valami nincs rendben”.

Benjamin délután négykor felállt, felkapta a táskáját, és szó nélkül elhagyta a manhattani irodát.

Az út Greenwich felé végtelennek tűnt. Ujjai görcsösen szorították a kormányt, karjai elnehezültek, gondolatai pedig vadul kavarogtak. És a felszín alatt ott volt az a fájdalom, amely nyolc hónapja égette:
Amanda halála óta a ház csupán üres héj volt.

Három fia — Rick, Nick és Mick — azon az éjszakán veszítették el mosolyukat, amikor egy részeg sofőr elütötte édesanyjukat. Nyolc hosszú hónapig nem nevettek. Nem kérdeztek. Csak léteztek.

Benjamin hozzászokott a hazaváró csendhez, amely minden falban, minden szobában ott lüktetett. De most valami egészen más történt.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, megdermedt.

Valahonnan a ház mélyéről gyermeki nevetés hallatszott.
Nem halk, nem bizonytalan — hanem tiszta, felszabadult, olyan, amelytől a levegő is felmelegszik.

Benjamin szíve kihagyott egy ütemet.
Olyan hang volt ez, amelyet már elfelejtett, s amelyet azt hitte, soha többé nem fog hallani.

Lassan, lépésről lépésre követte a hangot, mintha egy törékeny csodához közeledne.
A verandához érve kinyitotta az ajtót — és meghökkent.

A régi hintaszéknél, ahol Amanda valaha meséket olvasott a fiúknak, egy fiatal nő állt. Világoskék ápolói egyenruhát viselt, barnás-vöröses haját laza copfba kötötte, arcán pedig halk mosoly derengett — olyan élő, meleg, hogy szinte idegennek tűnt ebben a gyásztól áthatott házban.

A kezében buborékfújó volt.
Óriási szappanbuborékok lebegtek a kert fölött, a szivárvány minden színében csillogva.

És előtte…

Rick. Nick. Mick.
A három kisfiú, akik eddig árnyékként jártak-keltek, most az udvaron futkároztak, gurultak a fűben, és harsányan nevettek.

Benjamin lábai megremegtek. A táskája a földre esett.

A nő meghallotta a zajt, és gyorsan felé fordult. Arcán előbb meglepetés, majd óvatos figyelem jelent meg.

— Scott úr? — szólalt meg halkan. — Nem számítottam ilyen korai érkezésére.

Benjamin nagyot nyelt.

— Maga… ki?

A nő megigazította a köpenyét.

— Lena vagyok. Ápolónő. Ma reggel küldött ki az ügynökség. A kérvénye már hetek óta ott hevert, csak nem volt véglegesítve… végül úgy döntöttek, hogy a gyerekeknek segítségre van szükségük, és engem bíztak meg.

Benjamin elbizonytalanodott.
Kérvény? Ő? Lehetséges, hogy aláírta — akkoriban mindent aláírt, gondolkodás nélkül, mintha robot lenne.

Lena lassan folytatta:

— Ma… először beszéltek az édesanyjukról. Sírás nélkül. Csak meséltek róla. Felidézték, hogyan nevetett Amanda, amikor buborékokat fújt nekik. Aztán ki akarták próbálni ők is.

A szavak olyan erővel érték Benjamin szívét, hogy beleszédült.
Hogyan tudott ez a nő néhány óra alatt olyat tenni, amit ő hosszú hónapok alatt sem?

Ebben a pillanatban a fiúk odarohantak hozzá.

— Apa! — kiáltotta Rick. — Láttad, milyen nagy buborékokat tud csinálni?
— Én el is kaptam egyet! — büszkélkedett Nick.
Mick csak átölelte Benjamin derekát, és halkan megszólalt:

— Ma nem voltunk szomorúak, apa. Anyu azt szerette volna.

Benjamin térdei megrogytak. Leguggolt, magához ölelte őket, és a könnyei végigfolytak az arcán.

— Annyira hiányoztatok… — suttogta.

A gyerekek egy pillanatra újra család lettek körülötte — nem megtört árnyékok, hanem élő, meleg, igazi gyerekek.

Amikor visszarohantak a buborékok után, Benjamin felállt és Lenához lépett.

— Nem tudom, ki maga… vagy hogyan csinálta… de ma visszaadta nekem a fiaimat.

Lena halvány, szerény mosollyal megrázta a fejét.

— Nem én voltam, Scott úr.
Ők azok, akik ma visszahozták önt.

Benjamin a hűvös esti szélben állt, és először nyolc hónap után úgy érezte, hogy a ház nem üres többé.

Valami megváltozott. Mélyen, végérvényesen.
És meglepő módon ez a változás nem ijesztette meg — hanem reményt adott.