Reszketett a hidegtől, az arca kipirult volt, és kapkodva vette a levegőt, de karjai továbbra is szorosan ölelték az újszülött húgát. Nem tiltakozott, nem sírt, nem próbált kiszabadulni. Úgy tartotta a kislányt, mintha attól félt volna, hogy ha elengedi, örökre elveszíti.

A gyermekorvos finoman átvette a babát, megvizsgálta a légzését, a reflexeit, a bőrét. A kislány tökéletes állapotban volt: csendes, nyugodt, szinte közömbös az őt körülvevő zűrzavar iránt.

A kisfiú arca azonban egészen más volt. Olyan komoly, fájdalmas kifejezés ült rajta, amelyet senki sem várna egy hatéves gyerektől. Tekintete sötét és mozdulatlan volt, mintha valami olyat hordozna, amit nem lett volna szabad látnia.

Az anya még mindig mélyen aludt a megterhelő szülés után. Az apa pedig a falnak támaszkodva állt, halálsápadtan, remegő kézzel.
— Miért tette ezt? — suttogta kétségbeesetten. — Miért?

Csak amikor a kisfiút egy kis vizsgálószobába kísérték, és nyugodt hangon beszélni kezdtek hozzá, derült fény a történtekre. Az első mondata úgy hasított a levegőbe, mint egy kés:

— Meg akartam menteni őt — mondta halkan. — Hallottam, hogy el fogják vinni.

Az orvosok és nővérek értetlenül fordultak egymás felé.

— Kik fogják elvinni? — kérdezte a pszichológus gyengéden.

A kisfiú ajka megremegett, hosszasan gondolkodott, majd bátortalanul megszólalt:
— Ugyanazok… akik elvitték az öcsémet.

A szoba jeges csöndbe burkolózott.

Az apa elképedve rázta a fejét:
— Miről beszélsz? Nekünk soha nem volt másik gyerekünk.

A kisfiú azonban nem nézett rá. Ujjai görcsösen markolták a nadrágját.
— De igen — suttogta. — Két éve. Anyu sírt, te pedig kiabáltál az orvosokkal. Aztán elvitték a babát, és többé nem jött vissza.

A személyzet tagjai egyszerre döbbentek meg.
A tragédia, amelyről a szülők azt hitték, hogy a kisfiú túl kicsi volt felfogni, végig ott élt benne. Hallott töredékeket, látott könnyeket, érezte a feszültséget. A gyermeki elme pedig a saját igazságát alkotta meg — félelmeteset, kimondhatatlant.

Amikor aznap korábban meghallotta a nővérek beszélgetését egy „áthelyezésről”, amely csupán egy másik szobába való átirányítást jelentett, ő csak egy dolgot értett meg: elviszik.

És számára „elviszik” azt jelentette: örökre eltűnik.

Az egyik nővér, aki riasztotta a személyzetet, remegő hangon magyarázta:
— Csak azt mondtam a kolléganőmnek, hogy a baba holnap átkerül egy másik kórterembe. Mert felújítás lesz. Ennyi volt az egész…

De a kisfiú fejében ez a szó egy régi sebhez tapadt.

A pszichológus leguggolt elé, hogy a szemébe nézhessen:
— Féltél, hogy elveszíted őt is… igaz?

Ekkor a kisfiú végre sírni kezdett. Halkan, törékenyen, mintha két év fájdalma szakadt volna fel benne.
— Nem akartam, hogy eltűnjön… mint ő.

Amikor az anyát felébresztették, és elmondták neki, mi történt, a sikolya átvágta a folyosót. A két gyermekéhez rohant, a karjaiba zárta őket, mintha a saját teste lenne az egyetlen erőd, amely megvédheti őket a világtól. Az apának könny csordult ki a szeméből, miközben gyengéden megérintette fia fejét.

Az orvosok tehetetlenül álltak, tudva, hogy amit látnak, azt soha nem fogják elfelejteni. A kisfiú nem rosszaságból cselekedett, nem makacsságból. Egyetlen gyermeki, őszinte félelemből: hogy újra elveszíthet valakit, akit szeret.

Néha a hallgatás, amellyel a felnőttek meg akarnak védeni egy gyereket, sokkal több kárt okoz, mint az igazság.

Amikor végül az apa átölelte a fiát, a kisfiú belesimult, és elcsukló hangon csak ennyit mondott:
— Csak azt akartam… hogy életben maradjon.

Senki sem ítélte el.
Mert mindenki megértette: amit tett, az nem vakmerőség volt. Hanem kétségbeesett kísérlet a megmentésére — egy olyan kis szív utolsó kiáltása, amely túl korán, túl sok fájdalmat tanult megérteni.