Nem nyugtattam volna magam azzal, hogy „biztosan csak vitaminhiány”, „biztosan a hideg miatt van”, vagy hogy „majd elmúlik”. De az igazság, amely végül utolért, sokkal keményebb volt, mint amit el tudtam volna képzelni.

Az orvos hosszasan nézte a kezem, mintha egy néma figyelmeztetést látna, amelyet a legtöbben észre sem vesznek. A tekintete megkomolyodott, majd lassan megszólalt:

— Ezeket a barázdákat Beau-vonalaknak nevezzük. Akkor jelennek meg, amikor a szervezet komoly terhelésen, sokkon vagy súlyos egyensúlyvesztésen megy keresztül. Néha olyanon, amelyet nem szabad félvállról venni.

Megfagyott bennem a levegő. Csak néztem a körmeimet — azokra az apró, halvány csíkokra, amelyeket hetekig semminek gondoltam — és nem értettem, hogyan hagyhattam figyelmen kívül.

— Milyen terhelésre gondol? — kérdeztem halkan, bár már féltem a választól.

Az orvos óvatosan választotta meg a szavait.

— Gyakran azt jelzi, hogy a test egy ideig nem jutott elég tápanyaghoz, oxigénhez, vagy hogy egy rejtett gyulladással küzd. Lehet anyagcserezavar, máj- vagy veseterhelés, hormonális probléma. Más esetekben… — itt megállt egy pillanatra.

— Más esetekben mi történik? — suttogtam.

— Más esetekben ezek nagyon korai jelzései lehetnek olyan betegségeknek, amelyeket általában csak akkor vesznek észre, amikor már késő.

A szívem szinte kihagyott egy ütemet. Az orvos már írta is a beutalókat — egymás után, gyorsan, határozott mozdulatokkal.

— Mielőbb el kell végezni a vizsgálatokat — tette hozzá. — Nem várhatunk.

Ekkor kezdődött az igazi hajsza. Vérvétel, ultrahang, orvosi konzultációk, további tesztek. Úgy éreztem, mintha valami láthatatlan dolog elől futnék, amelynek már rég jeleket kellett volna értékelnem. Heteken át fáradtságnak, stressznek, munkahelyi túlterhelésnek tulajdonítottam mindent. Nem gondoltam volna, hogy a testem csendben harcol.

A vizsgálati eredmények végül mindent megmagyaráztak. A szervezetem hónapok óta egy erős gyulladásos folyamattal küzdött, amelyet teljesen félreértettem. Az immunrendszerem túlterhelődött. A körmeimen megjelenő finom barázdák pedig az elsők között jelezték, hogy valami nagyon nincs rendben.

— Hatalmas szerencséje van, hogy most jött el — mondta az orvos, amikor átbeszéltük az eredményeket. — Pár hónap késés, és sokkal súlyosabb lenne a helyzet.

Akkor értettem meg igazán, hogy a test soha nem kiabál ok nélkül. Néha csak nagyon finoman próbál jelezni — és ha mi nem figyelünk, az ár túl magas lehet.

Ahogy a kezelés előrehaladt, a barázdák lassan eltűntek a körmeimről. De az élmény mélyebben megmaradt bennem, mint bármelyik nyom, amit valaha magamon láttam. Azóta, ha valaki azt mondja: „Nézd csak, furcsa csíkok jelentek meg a körmeimen”, kiráz a hideg. Mert tudom, mit jelenthet.

Ezek az apró vonalak nem esztétikai hibák. Nem véletlenszerű minták. Figyelmeztetések. Vészjelzők, amelyek akkor jelennek meg, amikor a szervezet már nem tud csendben küzdeni.

Nézze meg most a saját körmeit. Ha lát valami hasonlót, mint amit én egyszer annyira könnyedén félresöpörtem — ne tegye meg ugyanazt a hibát. Ne várjon. Ne remélje, hogy „magától elmúlik”.

Mert néha éppen ezek a jelentéktelennek tűnő jelek teszik lehetővé, hogy időben segítséget kapjunk. És néha — igen, néha — életet menthetnek.