Ez a mondat sokak számára meghökkentő, mások számára felszabadító – de számomra az életem lényege. Amikor kilépek az utcára, az emberek megállnak, rám néznek, néha hitetlenkedve, néha elismerően. Van, aki rosszallóan összesúg, mások kíváncsian figyelnek. Engem azonban már nem érdekelnek a tekintetek. Megtanultam, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy mások elvárásai szerint éljek.

Egész életemben azt hallottam, hogy egy nőnek „illik visszafogottnak lennie”, főleg bizonyos életkor felett. Mintha a kor automatikusan elvenné a jogot a színekhez, a szabadsághoz, a nőiességhez. De én egyszer csak rájöttem, hogy nem akarok eltűnni. Nem akarok láthatatlan lenni. Nem fogom hagyni, hogy a társadalom döntse el helyettem, mikor kell „visszavonulnom”.

Így hát elővettem a régi kedvenc cipőimet – azokat a tíz centiméteres sarkúakat, amelyekben még mindig könnyedén járok –, és felvettem a miniszoknyámat, amelyet mindig is imádtam. Nem azért, hogy fiatalabbnak tűnjek. Nem is azért, hogy megbotránkoztassak. Azért, mert így érzem magam igazán élőnek.

A magas sarkú számomra erő, a miniszoknya pedig szabadság. Egyfajta lázadás azok ellen a szabályok ellen, amelyeket mások írtak, nem én. „Nem azért öltözöm így, hogy fiatalnak lássanak” – mondom gyakran. „Azért, mert még mindig élek, és élvezem az életet.” Ebben a mondatban benne van minden.

Persze nem mindenki érti meg. Az utcán néha bíráló tekinteteket kapok, mintha valami elképesztő kihágást követnék el. De tudom jól: akik leginkább ítélkeznek, gyakran azok, akik saját életükben soha nem mertek kilépni a megszokott keretek közül. A kritikák mellett azonban ott vannak a kedves gesztusok is. Fiatal nők állítanak meg, és azt mondják: „Önt látva jöttem rá, hogy az életkor nem korlát. Ön adott nekem bátorságot.”

A ruhatáram tele van élénk színekkel, merész szabásokkal, olyan darabokkal, amelyek a személyiségemet tükrözik. Minden reggel úgy választok ruhát, mintha egy új fejezetet kezdenék. Ez a nap is lehet szép, izgalmas, sőt felszabadító – ha én magam azzá teszem. Nem érdekel, mit „illik” viselnie egy kilencven feletti nőnek. Engem az érdekel, miben érzem magam önmagamnak.

A családom ma már teljesen megszokta a stílusomat. Az unokáim büszkén mesélik mindenkinek, hogy nekik van a „legmenőbb nagymamájuk”. Néha még ők kérnek fel fotózásra, hogy megmutassák a világnak: az élet nem ér véget a nyugdíjjal, és nem válik szürkévé kilencven fölött. Sőt — éppen akkor nyílik új fejezete, ha úgy döntünk.

Az én történetem csendes, mégis erős üzenetet hordoz: az életnek nincs lejárati ideje. A szépségnek sincs. A stílus sem kötődik életkorhoz. Ezek mind bennünk élnek, és akkor veszítjük el őket, amikor feladjuk önmagunkat.

Ma már lassabban lépek, mint régen, de minden lépésemet határozottság kíséri. Nem akarok provokálni, csak létezni. Valódi, szabad, örömteli formában. És amikor valaki utánam fordul, én csak mosolygok: mert tudom, hogy azzal, hogy önmagam vagyok, másoknak is erőt adhatok.

Egy dolog biztos: a stílus, a bátorság és az élet szeretete nem múlik el az évekkel. Sőt — minél idősebb vagyok, annál erősebben érzem bennük a szabadságot.