A hír teljesen letaglózott. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ilyen hatalmas összeget költ valami „feleslegesre”, miközben a fiam épp egyetemre készült, és minden segítség számított. Úgy éreztem, mintha hirtelen egy idegen állt volna előttem.

Amikor vacsora közben közölte a döntését, majdnem félrenyeltem. Alig bírtam visszatartani a dühös megjegyzéseimet, és hamar elbúcsúztam. Hazafelé menet szinte remegett bennem a felháborodás: eszembe jutott, hányszor mondott le mindenről csak azért, hogy nekünk több jusson. Mennyit spórolt, hogy a gyerekeimnek születésnapra mindig legyen ajándék. És most… egy luxusruha?

Néhány napig próbáltam lenyelni a dolgot, de végül nem bírtam tovább.

— Anya — kezdtem idegesen —, szerintem önző voltál. Hogyan vehettél ilyen drága ruhát, amikor az unokádnak szüksége lenne rád?

A válasza úgy ért, mint egy hideg zuhany. Nem számítottam rá. Nem is hittem el, hogy valóban ő mondja.

Hosszan, komoran nézett rám. Tekintetében nem volt ott az a régi, megszokott gyengédség. Csak fáradtság… és valami kemény, megtörhetetlen eltökéltség.

— Önző? — ismételte halkan. — Rendben. Beszéljünk akkor az önzőségről.

Megdermedtem. Anya sosem beszélt így. Nem vitatkozott, nem védekezett. Most viszont mintha egy másik nő állt volna előttem — olyan, aki túl sokat hallgatott már.

Felállt, az ablakhoz lépett, és olyan mondat hagyta el a száját, amely egyetlen pillanat alatt összezúzta minden addigi bizonyosságomat.

— Rákos vagyok. És valószínűleg nincs sok időm hátra.

Mintha kiszívta volna valaki a levegőt a szobából. A szívem megállt egy pillanatra. A gondolataim széthullottak. Nem értettem, mi történik.

— Mi… mit mondtál? — kérdeztem alig hallhatóan.

Megfordult, és meglepő nyugalommal nézett rám. Nem láttam rajta kétségbeesést, csak fájdalmas beletörődést — olyat, amit már régóta hordozhatott magában.

— Két hete tudom — mondta csendesen. — Nem akartam addig beszélni róla, amíg magamban nem tisztázom, hogyan tovább. De úgy látom, most már nincs értelme tovább titkolni.

Lerogytam a székre. A világ elmosódott körülöttem, mint egy rossz álomban.

Anyám elővett egy borítékot, elém tette.

— Itt vannak a leletek. Ha nem hiszel nekem, nézd meg.

Reszkető kézzel bontottam fel. A szakszavak, az orvosi megállapítások, a rideg következtetések úgy ütöttek, mint egy pöröly. Ahogy olvastam, a torkom szorult össze.

— Miért nem mondtad el előbb? — kérdeztem sírva.

Leült velem szemben. Egy halvány, fáradt mosoly suhant át az arcán.

— Mert pontosan tudom, mi történt volna — felelte. — Te azonnal orvostól orvosig rángatnál, újabb vizsgálatokat követelnél, csodát keresnél. Én pedig… én már nem akarok küzdeni. Negyven éven át nektek éltem. Mindig csak nektek. És egyszer csak rádöbbentem, hogy soha, egyetlenegyszer sem tettem valamit igazán csak magamért.

Mély levegőt vett.

— Ezért vettem meg a ruhát. Az első igazán szép ruhát, amit valaha magamnak választottam. Szeretnék még egyszer végigsétálni benne az utcán. Szeretnék leülni a barátnőimmel, érezve, hogy még mindig van bennem élet. Mert az időm véges.

Elsüllyedtem a szégyentől. Minden ítélkezésem, minden kemény szavam visszacsapott rám. Fogalmam sem volt, milyen terhet hordozott egyedül.

— Miért mondtad el most? — suttogtam.

Vállat vont.

— Mert nem akarom, hogy a hátralévő időmet mások elvárásai irányítsák. Úgy akarok élni, ahogy én döntök. És ez a ruha… a része ennek a döntésnek.

Felkelt, de én előbb odaléptem hozzá. Átöleltem. Sokáig nem mozdult, majd lassan ő is átkarolt.

— Bocsáss meg… — sírtam. — Borzasztóan hibáztam.

— Csak féltél — mondta halkan. — Most már tudod az igazat.

És abban a pillanatban megértettem:

Soha nem a ruháról volt szó. Hanem arról, hogy jogában áll még egyszer, utoljára, élni úgy, ahogy ő szeretné.