Minden olyan ragyogónak, tisztának tűnt, mintha új élet kezdődött volna mindannyiunk számára. De a boldogság hamar átadta helyét a mindennapi gondoknak. A lányom munkája rendkívül felelősségteljes volt, s nem engedhette meg magának, hogy hosszú hónapokra eltűnjön a munkahelyéről.

Számomra teljesen természetes volt, hogy nem hagyhatom a kisbabát magára. Felajánlottam a segítségemet – nem kérte, de szüksége volt rá. Minden nap pontosan reggel nyolckor érkeztem a lakására, és ott maradtam este hatig. Etettem a kicsit, fürdettem, mosogattam a cumisüvegeket, mostam és vasaltam az apró ruháit, vittem sétálni a friss levegőre. Minden nap végére úgy éreztem, mintha saját anyaságomat éltem volna újra – csak most már fáradtabban, de bölcsebben.

Egy nap azonban minden megváltozott. Egyetlen rövid mondat úgy vágott belém, mint a kés, és örökre átírta a kapcsolatunkat.

Egy hosszú séta után kimerülten ültem le a konyhában. Kinyitottam a hűtőt, hogy vegyek egy kis sajtot és egy almát – csak egy falatot, hogy visszanyerjem az erőmet. Abban a pillanatban azonban megjelent a lányom a hátam mögött. A hangja ridegebb volt, mint valaha.

– A hűtőből semmit ne vegyél ki. Az az étel a mi pénzünkből van. Nem neked.

Szinte megdermedtem. Nem tudtam, jól hallottam-e, amit mondott.

– De hát… egész nap itt vagyok. Minden nap. Mit egyek akkor? – kérdeztem halkan, szinte remegő hangon.

Ő azonban közönyösen félrenézett, mintha nem is az édesanyjához beszélne, hanem egy idegenhez.

– Hozz magaddal ételt. Ez nem étterem.

És ezzel sarkon fordult, és otthagyott a konyha közepén, mintha én már semmit sem jelentenék.

A mellkasomat valami nyomni kezdte. Nem a sértés fájt leginkább, hanem az, hogy rá kellett ébrednem: a lányom számára teljesen természetessé váltam. A segítségem, a fáradtságom, az időm – mindezek már nem voltak értékek, csak elvárások.

Aznap este hazafelé menet könnyek folytak végig az arcomon. Mély, keserű könnyek. De nem a sajt vagy az alma miatt, hanem azért, mert úgy éreztem, végre megértettem valamit, amit talán soha nem akartam magamnak bevallani. Ha mindig mindent szó nélkül adsz, egy napon már senki nem fogja észrevenni, mekkora áldozatot hozol.

És akkor döntöttem. Nem bosszúból, hanem önvédelemből.

Másnap nem mentem el hozzá nyolcra. Nem mentem kilencre sem. Egyáltalán nem mentem. A telefonom megállás nélkül csörgött, az üzenetek egymást követték – először nyugodt hangvételűek, később ingerültek, végül kétségbeesettek.

Délután küldtem egy rövid választ:
„Ma pihenek. És ezen a héten is.”

Pár perc múlva érkezett is a válasz, éles, vádaskodó mondatokkal:

„Ezt komolyan gondolod? Mit csináljak most? Kilépjek a munkahelyemről? Hogy lehetsz ilyen?”

Igen, komolyan gondoltam. Mert rá kellett ébrednie: nem vagyok köteles minden nap ingyen dolgozni, és nem vagyok eszköz, amit bármikor elő lehet venni.

Aznap este eljött hozzám. Már nem dühösen, hanem megtörten, lassabban, halkabban.

– Anya… sajnálom. Tényleg túlzás volt. Köszönöm mindazt, amit értem tettél – mondta, és láttam a szemében azt, amit már régóta nem: tiszteletet. És talán egy kevés hálát is.

Rájöttem valamire: néha hátra kell lépni, hogy a másik észrevegye, mennyire túl messzire ment. Néha a csend hangosabb minden szónál.

Azt még ma sem tudom, vajon jól cselekedtem-e. De egy dologban biztos vagyok: ha az ember nem becsüli önmagát, akkor más sem fogja.