DO NOT OPEN”. Természetesen megnyitottam — ki tudna ellenállni egy ilyen helyzetben?

Odabent nyolc videó állt, számozva: 1.mp4, 2.mp4, 3.mp4… Semmi leírás, semmi magyarázat. Csak néma fájlnevek, amelyek már önmagukban is baljóslatúan hatottak. A hideg futkározott a hátamon. Miért rejtene bárki videókat egy élelmiszerbe? Ráadásul egy gyári csomagolású kolbászba?

Elindítottam az első felvételt. A kép remegett, mintha egy régi telefon kamerájával rögzítették volna. Néhány másodpercig teljes volt a csend, majd lassan kirajzolódott egy sötét raktárhelyiség. A padlón ládák, a falon gyári táblázatok, minden steril és hideg. A kamera lassan elfordult, és feltűnt a húsfeldolgozó futószalag — ugyanaz, amelyen az a kolbász is készült, amit előző nap vettem.

A következő pillanat jeges félelemmel töltött el. Egy munkás lépett a kamera elé, idegesen körbenézett, majd zsebéből elővett egy apró fekete tárgyat — egy pendrive-ot. Gyors, ideges mozdulattal belenyomta egy félig nyitott kolbászba, a rést pedig gondosan betapasztotta a húskeverékkel, mintha mindez a gyártási folyamat része lenne. A kamera ráközelített, és láttam, ahogy a férfi keze remeg.

A felvétel hirtelen véget ért.

Megnyitottam a második videót — és attól csak még rosszabb érzésem lett. Ugyanaz a férfi ült a kamera előtt, de most suttogott, mintha az utolsó vallomását rögzítené.

„Ha ezt nézed… akkor valószínűleg már nem vagyok életben” — mondta. Megdermedtem. Az arcán kialvatlanság, szemében félelem, bőre szürkés árnyalatú volt. Látszott, hogy hosszú ideje retteg.

Folytatta:

„Azt hiszik, soha nem derül ki. Hogy senki nem jön rá, mit keverünk a húsba… Nem bírom tovább hallgatni. Bizonyítékot kell hagynom. El kell rejtenem valahol, ahol csak véletlenül találhat rá valaki.”

Ezután a kamera felé fordult, és úgy nézett, mintha engem nézne, közvetlenül a képernyőn keresztül.

„Ha ezt látod… soha, de soha ne egyél a mi márkánktól. Figyelmeztess másokat is. Nekem már úgyis késő.”

A videó elnémult. Én pedig ott ültem, képtelenül megmozdulni. A gyomrom görcsbe rándult: én abból a kolbászból ettem. Teljes nyugalommal fogyasztottam, anélkül hogy akár egy pillanatra is eszembe jutott volna, hogy valami ilyesmi rejtőzhet benne.

A harmadik videó sérült volt. A negyedik meg sem nyílt. Az ötödik viszont pokolian nyugtalanító volt: kiabálás, fémes csörgés, futó lépések zaja hallatszott. A kamera eldőlt, és néhány másodpercig látszott egy alak árnya, aki menekülni próbált.

Jeges borzongás futott végig rajtam.

Kihúztam a pendrive-ot a számítógépből. Ott feküdt az asztalon, apró és jelentéktelen, mégis úgy éreztem, mintha valami sötét teher sugározna belőle. Alig mertem ránézni. Nem pendrive-nak tűnt, hanem bizonyítéknak egy ügyben, amelynek soha nem lett volna szabad napvilágra kerülnie.

És ekkor…

Valaki kopogott az ajtón.

Megfagytam. A kopogás újra megszólalt — erősebben, sürgetőbben. Senkinek nem kellett volna jönnie. Senki sem tudott arról, mit találtam. Vagy… mégis?

A kopogás dörömböléssé erősödött, az ajtófélfa meg-megremegett.

Lassan odaléptem, lábaim reszkettek.

„Ki az?” — kérdeztem.

Pár pillanatnyi csend következett.

Majd halkan, de jeges hidegséggel szólalt meg egy hang:

„Nyissa ki. Beszélnünk kell… arról a kolbászról.”