Amikor Antoine feltépte a belső varrást, egy sötét, nedves, földszagú rongydarab hullott az asztalra.
Olyan csend telepedett a házra, mintha a falak is visszatartották volna a lélegzetüket.

Antoine lassan széthajtotta a rongyot. Belül egy kicsi, összegyűrt cetli feküdt, szélei el voltak szakadva, a betűk remegő kézzel, sietségben kerültek a papírra.
Sophie arca elsápadt, mintha egyszerre kiszívta volna belőle valami az életet.

A papíron ez állt:

„Azt mondta, visszajön érte.
Azt mondta, a gyerek az övé.
A fiú nem beszélhet.
Senkihez.”

Antoine szíve megdermedt. Sophie az asztal szélébe kapaszkodott, hogy el ne essen.

— Mi… mit jelent ez az egész? — suttogta.
— Ki az az ‘ő’? — kérdezte Antoine, bár bensőjében már megsejtett valami hideget, amit nem akart kimondani.

De a cetli nem volt az egyetlen dolog, amit találtak.

Amikor Antoine ismét átvizsgálta a bélést, ujja egy kemény, rozsdás fémdobozhoz ért, amelyet gondosan rejtettek a kabát rétegei közé. Egy halk kattanással felnyílt a fedele.

Bent a következők voltak:

egy meghajlott, elszíneződött gyermekgyűrű

egy vékony, világos hajtincs, cérnával összekötve

és egy második, még nyugtalanítóbb üzenet

Antoine elsápadt. Sophie elfojtott kiáltással kapott levegő után.

A második üzenet így szólt:

„Eljövök érte, amikor eljött az ideje.
Tudod, hogy nem a tiéd.
Az enyém. Az anyja megígérte.”

Sophie a szájához kapta a kezét.

— Ez valami beteg tréfa! Nem lehet igaz!
De abban a pillanatban a fekete, öreg kutya, Trüffel, morogni kezdett — mélyen, fenyegetően, a tekintetét a sötét folyosóra szegezve, mintha valaki ott állt volna. Valaki, akit csak ő érzékelt.

Antoine a fiához fordult.

— Léo… mondd el az igazat. Ki adta ezt neked? Ki rejtette ezt a kabátodba?

A kisfiú a sarokban állt, kezében a kistestvére, Gabin keze. Nagy, halvány szemei lassan apjára emelkedtek.

És halkan így szólt:

„Éjszaka jön.”

Odakint a szél olyan erővel csapódott az ablaknak, hogy a üveg megremegett. Sophie összerezzent.
Trüffel felállt, szőre felborzolódott, és mély, visszafojtott ugatással nézett a lépcső felé.

Antoine nehezen nyelt.

— Ki jön?
— A férfi… a nagy, fekete férfi, — suttogta Léo. — Tele van sárral. Az ágyam mellé áll. Azt mondja, az övé vagyok. Hogy mennem kell vele, amikor hív.

Sophie egy székre roskadt.

— Képzelődik! Még csak egy gyerek!
De abban a pillanatban Gabin a lépcső irányába fordult, és torkaszakadtából sírni kezdett — olyan félelemmel, amit nem lehetett félreérteni.

Antoine ökölbe szorította a kezét.

— Most azonnal a rendőrségre megyünk.

Ám mielőtt kijutottak volna az ajtón, Trüffel őrjöngve vetette magát a lépcsőre, ugatása visszhangzott a ház minden sarkában.

Antoine felrohant. A szíve vadul vert.
Kinyitotta Léo szobájának ajtaját—

És ledermedt.

Az ágy alatt egy mély, frissen ásott gödör tátongott, szétszórt földkupacokkal, mintha valaki a ház alól tört volna felfelé.
A gödör alján egy hatalmas csizmanyom volt. Sokkal nagyobb, mint amit egy gyerek hagyhatott volna.

Sophie térdre esett.

— Ki… ki csinálta ezt? Ki járt a házban?!

Antoine lassan a fiára nézett.

Léo mozdulatlanul állt.
Majd alig hallhatóan azt mondta:

„Ma éjjel visszajön.”

És abban a pillanatban minden világossá vált:

Trüffel nem a fiúra ugatott.
Hanem arra, aki már mellette állt —
egy jelenésre, amelyet az emberi szem még nem tudott meglátni.