Hatvanöt éves vagyok, és soha nem gondoltam volna, hogy az élet ilyen kegyetlenül tud sújtani.

Azon a napon, amikor a lányom világra hozta kislányát, Annát… meghalt. Mintha a fájdalom önmagában nem lett volna elég, a férje egy rövid üzenetet hagyott: „sosem akart apává válni”. Aztán kisétált az ajtón, vissza sem nézett. Egy pillanat alatt egy újszülöttet tartottam a karomban — teljesen egyedül.

Az én szerény nyugdíjammal gyereket nevelni szinte lehetetlennek tűnt. Bármit elvállaltam: takarításokat, hétvégi műszakokat, éjszakai munkákat. Minden forint számított. Egy nap a barátnőm könyörgött, hogy menjek el egy rövid pihenésre, különben összeesem. Összegyűjtöttem egy olcsó repülőjegyre valót, és megengedtem magamnak egy rövid utat.

Ám ahogy leültünk a gépen, elkezdődött a rémálom.

Anna sírni kezdett — nem apró nyöszörgéssel, hanem éles, kétségbeesett sikolyokkal, amelyek nem akartak abbamaradni. Semmi sem nyugtatta meg: se az ölelésem, se a cumisüvege, se a halk suttogásom. Körülöttünk mindenki sóhajtozott, szemforgatva néztek rám, egyesek látványosan elfordították a fejüket. A szégyen úgy égett a mellkasomban, mintha láng csapott volna fel bennem.

Aztán a mögöttünk ülő férfi dühösen felüvöltött:

— Nem tudná végre elhallgattatni azt a gyereket?!

Hátrafordultam, remegve.
— Én… én próbálom.

Ő még hangosabban ordított:
— Ez kevés! Miért kell nekem ezt hallgatnom, amikor én fizettem a jegyért?!

A szemem megtelt könnyel.
— Nagyon sajnálom… mindent megteszek.

De ő még kegyetlenebbé vált:
— Elegem van! Vigye be azt a kis parazitát a mosdóba, és zárja rá az ajtót, amíg abba nem hagyja!

A szavai úgy hasítottak belém, mint egy kés. Öleltem Annát, és elindultam a mosdó felé — csak hogy elbújjak, eltűnjek a világ elől.

Ám mielőtt beléptem volna, valaki finoman megérintette a karomat.

És abban a pillanatban Anna hirtelen elhallgatott. Teljesen. Kinyújtotta pici kezét — de nem felém.

Felemeltem a fejem.

Egy magas, negyvenes éveiben járó férfi állt előttünk. Tekintete nyugodt volt, szemeiben különös melegség csillogott — olyan, amit hosszú idő óta nem láttam senkinél.

— Megfoghatom? — kérdezte halkan, karját felém nyújtva.

Habozva néztem rá. Egy háromhónapos csecsemőt idegennek adni őrültségnek tűnt. De Anna nem sírt. Tekintete a férfi arcán pihent… mintha ismerte volna.

— Értek a babákhoz — mondta szelíden. — Kérem, engedje meg, hogy segítsek.

Az egész kabin elnémult. Mindenki minket figyelt.

Átnyújtottam neki Annát.

És ekkor valami megmagyarázhatatlan történt.

Az a gyermek, aki perceken át görcsösen sírt, teljesen ellazult a karjában. A feje a férfi vállára simult, apró ujjai a férfi ingébe kapaszkodtak. Mélyen, egyenletesen lélegzett — mintha megtalálta volna azt a biztonságot, amelyet hiába kerestem benne órákon át.

A hátunk mögötti férfi újra megszólalt volna, de az idegen felemelte a tekintetét. Nem fenyegetően — egyszerűen csak nyugodtan, határozottan. Elég volt egy pillantás, és a kiabáló férfi összeszorította a száját, mint akinek hirtelen elvették a hangját.

— Maga felnőtt ember — mondta az idegen csendesen. — Ő pedig egy kisbaba, aki már most többet veszített, mint amit ön el tudna képzelni. Ha ez önnek túl sok, talán saját magával kellene foglalkoznia.

Halk moraj futott végig a gépen. Egy nő a közelben bólintott. Mások félrenéztek, mintha szégyellték volna az előző perceket.

Az idegen visszakísért a helyemre, majd leült az ülésbé az üllősór túlsó oldalán. Anna mélyen aludt a karjában.

— Hogy hívják? — kérdezte lágyan.

— Anna… Három hónapos.

— Erős kislány — mondta finoman. — És maga is az.

Ez a mondat mélyebbre hatolt bennem, mint bármi, amit hónapok óta hallottam.

— Nem tudom, hogyan háláljam meg… — suttogtam.

— Nem kell meghálálnia — felelte. — Néha elég csak ott lenni, ahol valakinek szüksége van rá.

Anna szinte az egész utat végigaludta a karjában. Amikor a gép ereszkedni kezdett, a férfi óvatosan visszaadta őt nekem. A kislány továbbra is békésen szuszogott.

— Ha valaha segítségre lenne szüksége… bármire — mondta, és egy kis névjegykártyát csúsztatott a tenyerembe —, itt megtalál.

Együtt sétáltunk ki a terminálig, ahol megállt.

— Vigyázzon magára — mondta csendesen. — És vigyázzon rá is.

Ekkor Anna felébredt. Karját a férfi felé nyújtotta — nem sírva, nem kétségbeesve, csak csendes, tiszta mozdulattal, amely arról szólt: ne menj el.

A férfi megdermedt.

És akkor megláttam a szemében valamit… valami mély, régi fájdalmat.

— Volt egy lányom — mondta halkan. — De… nem élte túl.

A világ megszűnt körülöttünk. Mi hárman maradtunk: egy idegen, egy nagymama és egy kislány — összekötve veszteséggel és valami titokzatos erővel.

— Nagyon sajnálom — mondtam.

— Ön többet segített nekem, mint gondolná — felelte. — Tartani őt… visszahozott valamit, amit azt hittem, örökre elvesztettem.