Nem értettem, miért rejtette el előlem is, előle is. Mire szolgálhatott? Az agyam egyetlen pillanat alatt a legsötétebb lehetőségeket kezdte gyártani. De az igazság, amelyet végül feltártunk… minden képzeletemet felülmúlta.
A kis fémhenger első pillantásra jelentéktelennek tűnt, mégis volt benne valami fenyegető. Anyám úgy szorította, mintha bármelyik másodpercben felrobbanhatott volna.
– Tudtál erről? – kérdezte remegő hangon, amelyet soha korábban nem hallottam tőle.
Csak megráztam a fejem. Apám mindig zárkózott volt, titkolózó, sokkal inkább, mint bárki körülöttünk. De hogy ilyen tárgyat rejtegetett volna… ezt sosem hittem volna.
Anyám letette a tárgyat az asztalra, mintha egy bűnjel lenne, amely mindent megváltoztat. A lámpa fénye megcsillant a fémen, és apró karcolásokat tett láthatóvá – jeleit annak, hogy valaki sokszor használta… vagy megpróbálta letörölni róla a múltat.
A szívem hevesen vert, alig kaptam levegőt.
A henger meglepően nehéz volt, amikor kezembe vettem. Belül valami finoman rezgett, valami mechanikus mozgás, amelytől a hideg futkosott a hátamon. És ekkor megláttam rajta egy részletet, amelyet anyám fel sem ismert: egy alig észrevehető, félig lekopott feliratot.
Egy dátumot.
Szeptember 14.
A szám kiszáradt. Ez a dátum túlságosan is ismerős volt.
Elkezdtem lázasan kutatni az emlékeimben… és aztán hirtelen bevillant: azon a napon tűnt el apám órákra, minden magyarázat nélkül. Késő éjjel jött haza, idegesen, remegő kézzel, és valami homályos „munkahelyi sürgősségről” motyogott.
Akkor még el akartuk hinni neki. Most már nem.
– Kinyitom, – mondtam, bár a hangom alig volt több suttogásnál.
– Ne tedd… – kérlelte anyám, de késő volt.
A henger belsejében kattant valami. Majd egy másik halk, de hátborzongató hang követte.
A fémdarab két részre vált.
A belsejében pedig… valami várt ránk. Valami, amit soha nem lett volna szabad látnunk.
Egy elhasználódott, gyűrött fénykép volt benne. De jól kivehető.
A képen apám állt – de nem egyedül. Egy ismeretlen nő karolta át a vállát, egészen természetes közvetlenséggel. Túlságosan természetesen.
De még ez sem volt a legriasztóbb.
Hanem a helyszín.
A fénykép hátterében ott állt az a régi, elhagyatott raktárépület a kikötő mellett.
Az a raktár, amelybe apám eskü szerint soha többé nem tette be a lábát. Az a raktár, amely a múlt legsötétebb eseményeihez kötődött. Ahhoz a múlthoz, amelyről úgy hittem, végleg eltemette.
A gyomrom összeszorult. Anyám eltakarta a száját, mintha visítani akart volna.
Kétségbeesetten megfordítottam a fényképet. A hátulján sietve firkált üzenet állt:
„Ma este végzünk vele. Nincs több hiba. Nem úgy, mint legutóbb.”
Megdermedtem.
Legutóbb?
Mit kellett „befejezni”?
És kivel?
Anyám rekedt hangon suttogta:
– Évek óta hazudik nekünk… évek óta.
Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha minden, amit eddig biztosnak hittem, széthullana körülöttem. A családunk, a bizalmunk, a kép, amelyet apámról őriztünk… minden egyetlen tárgy miatt omlott össze, amely évekig ott lapult egy régi fiók mélyén.
De még nem volt vége.
Mert a fiók alján, papírok és régi jegyzetek alatt, volt még valami. Egy kisebb, még ártalmatlanabbnak látszó tárgy.
És mégis, amikor megláttam… a testem tudta, hogy az lesz az, ami mindent végleg megváltoztat.
Ami után már semmi nem marad ugyanaz.