Néhány perccel korábban még minden vendég a menyasszony szépségét csodálta; most azonban minden tekintet a papra szegeződött, aki láthatóan nagy nehézséggel próbálta összeszedni magát. Dmitrij mozdulatlanul állt, kezei még mindig a felemelt fátyol helyén lebegtek, mintha teste nem akarta volna elhinni, mi történik. Liliana – immár fedetlen arccal – remegő ajkakkal pillantott körbe, és mindenki látta rajta: rettegett ettől a pillanattól.

A vendégek között halk susmogás kezdett terjedni. Egyesek felálltak a padról, mások hitetlenül csóválták a fejüket. A legnyugtalanítóbb azonban az volt, hogy Théophan atya, az egyházközség köztiszteletben álló papja, olyan arckifejezéssel nézett a menyasszonyra, mintha valami elképzelhetetlen igazság súlya nehezedne rá.

— Atyám… mi történt? — kérdezte Dmitrij halkan, de a templom akusztikája miatt szavai tisztán visszhangoztak minden sarokban.

Théophan atya mély levegőt vett, tekintete pedig elsötétült, mintha saját döntése is fájna neki.

— Ezt a szertartást… nem folytathatjuk, — mondta végül, határozott, mégis megremegő hangon.

Liliana egy lépést hátrált. A cipősarka éles koppanással ért a márványra, és ez a hang olyan élesen vágott a csendbe, hogy több vendég összerezzent. Arcán nem volt düh, sem ellenkezés — csupán a felismerés, hogy az igazság elől már nincs menekvés.

Dmitrij továbbra is a papot nézte.

— Miért? Magyarázatot kérek.

Théophan atya szeme egy pillanatra lehunyódott, majd szinte könyörtelen őszinteséggel fordult a menyasszony felé.

— Két héttel ezelőtt ez a fiatal nő felkeresett a gyóntatószékben, — kezdte. — Akkor egészen más néven mutatkozott be. Nem azon, ami az irataiban szerepel, és nem azon, amelyen te, Dmitrij, oly sokszor szólítottad. Bevallotta, hogy a múltját titkolja… és leginkább előled.

Fojtott moraj futott végig a templomon. Többen összesúgtak, néhány nő a mellkasához kapott. A levegő hirtelen nehézzé vált, mintha valami láthatatlan súly zuhant volna az egybegyűltekre.

Liliana összekulcsolta a kezét, mintha kapaszkodót keresne. Ajkai remegtek, de még nem szólalt meg.

A pap folytatta:

— Akkor megkértem, mondja el neked az igazat még az esküvő előtt. Közöltem vele, hogy nem adhatok áldást a házasságotokra, ha titokban tartja mindezt. Megígérte, hogy elmondja. De… nem tartotta be.

Dmitrij arca elsápadt, mintha a vér is kiszökött volna belőle.

— Milyen névről beszél? — kérdezte érdes hangon. — Mit titkoltál előlem?

A templom néhány másodpercig teljes némaságba burkolózott. Liliana lassan felemelte a fejét, és egy gyenge, mégis tiszta hang hagyta el ajkait:

— Nem Lilianának hívnak. És nem az vagyok, akinek gondoltál. Nem véletlenül léptem be az életedbe.

A közönség felhördült. Valaki felkiáltott. A hátul ülők felálltak, hogy jobban lássanak. A pap némán állt, tekintetében szomorú bizonyosság.

Liliana folytatta:

— Már régóta tudtam, ki vagy. És azt is, mi az, amit mindig próbáltál elfelejteni. A történetünk nem szerelemmel kezdődött… hanem azzal az éjszakával, amikor a bátyád meghalt.

Mintha villám csapott volna a templom közepébe. Többen felsikoltottak, néhány vendég sírni kezdett. Dmitrij azonban meg sem mozdult — úgy állt ott, mint akit kővé dermesztettek.

— Mit tudsz arról az éjszakáról? — kérdezte suttogva.

Liliana arcán végigcsordultak a könnyek. Nem törölte le őket.

— Ott voltam, Dmitrij, — mondta. — Azon az éjszakán. Láttam olyan dolgokat, amelyeket eddig senki sem ismert. Egyedül cipeltem ennek a titoknak a terhét… egészen mostanáig. Ezért kerestelek meg. Nem azért, hogy becsapjalak, hanem mert a bűntudat felemésztett.

A pap félrenézett. A vendégek egy része csak állt döbbenten, mások némán könnyeztek. Dmitrij arcán nem látszott érzelem — mintha minden érzést elzárt volna magában.

— Folytasd, — mondta kemény, szinte idegen hangon. — Mindent. Itt. Mindenki előtt.

Liliana nagyot lélegzett, mintha egy lezárt, sötét ajtót készülne kinyitni. Aztán lassan Dmitrij felé lépett — ahhoz a férfihoz, akit talán szeretett, vagy talán csak vezekelt nála — és elkezdte elmondani azt, amit évek óta titokként hordozott…