Férje szinte sugárzott a büszkeségtől. Csak az anyósa húzta össze a száját, mintha valami kellemetlent kellene lenyelnie.

– El sem hiszitek – mondta a meny, miközben levette a kabátját. – Feljebb léptettek. A fiók igazgatója lettem. Háromszoros fizetés. Végre lehet saját lakásunk…

A férje felemelte és megpörgette, öröme őszinte volt és határtalan.
Az anyós azonban hidegen odavetette:

– És mit tettél ezért a pozícióért?

A kérdés úgy csapódott közéjük, mint egy jeges szél.
Majd jött a folytatás, még élesebben:

– És az unokák? Azok majd akkor jönnek, ha befejezed a karrierista játszadozást?

A meny nem szólt. Már négy éve hallgatott. Türelemből. Tiszteletből.
De most valami megmozdult benne – egy belső hang, amely azt suttogta: eddig és ne tovább.

Az előléptetés alkalmából kisebb összejövetelt rendezett. Rokonság, kollégák, a vezetőség néhány tagja – mindenki nevetett, koccintott, gratulált. A hangulat szinte ünnepélyes volt.

Aztán az anyós úgy döntött, hogy „előadást tart”.

Aprót koppantott a kanállal a pohár peremén, és műmosollyal az arcán felszólalt:

– Szeretnék inni a drága menyemre! Az ő ragyogó karrierjére, amit… hát, valljuk be, rövid szoknyáknak és éjjeli megbeszéléseknek köszönhet.

Kínos nevetés futott végig a társaságon.
A meny lassan felállt, mintha attól tartana, hogy a lábai nem bírják megtartani. A férje odasúgta:

– Ne reagálj… kérlek…

De ezúttal nem engedelmeskedett.

Az anyósa szemébe nézett, és csendesen mondta:

– Igen. Rövid szoknyák. Pontosan. Hiszen példát vettem valakiről… Önről. Aki fiatal korában egy hírhedt helyen dolgozott. Ugye így volt? Még mindig vannak, akik emlékeznek magára.

A teremben megfagyott a levegő. Valaki kiejtett egy villát a kezéből.
Az anyós arca elsápadt.

– Mit beszélsz?! – sziszegte. – Azonnal hagyd abba!

De a meny már nem volt megállítható.

Elővette a táskájából a régi, megfakult fényképet, és az asztal közepére helyezte.

– Itt van. A tökéletes erkölcs bajnoka – mondta halkan. – A nő, aki évek óta megaláz, lenéz és pletykákat terjeszt rólam.

A vendégek előrehajoltak.
A fotón fiatal nő állt a pult mellett kihívó ruhában. A hátoldalán kézírással az egykori szórakozóhely címe – egy helyé, amelyet valaha sokan ismertek, de kevesen mertek megnevezni.

Az anyós a szék karfájába kapaszkodott.

– Azok nehéz idők voltak… nem volt más választásom… – suttogta.

A meny arca rezzenéstelen maradt.

– És nekem volt választásom, amikor engem alázott? Amikor azt sugdosta mindenkinek, hogy a karrierem gyanús módon épül? Én négy éve hallgatok. De ma… túl messzire ment.

A férjre nézett.
Ő némán állt, teljesen összezavarodva.

– Tudtad? – kérdezte a meny csendesen, de a szavai keményen hatottak.

A férj megrázta a fejét.

A meny felsóhajtott.

– Én nem akartam háborút. Családot akartam. De maga minden örömöt, minden eredményt támadássá változtatott. Ma először megvédem magam.

Felemelte a poharát.
A keze kissé remegett, de a hangja rendíthetetlen maradt:

– Igyunk azokra a nőkre, akik nem hagyják, hogy lábtörlőként bánjanak velük. Azokra, akik a saját erejükből jutnak előre, nem pletykák árán. És az igazságra – mert az igazság mindig utat talál magának. Akkor is, ha évtizedek óta eltemették.

A vendégek tétován, de követték a példáját.
Senki sem mert megszólalni.

Az anyós könnyei hangtalanul folytak.
A férj döbbenten állt a két nő között, mintha most látná őket először valódi arcukkal.

A meny elindult kifelé, megállás nélkül.

– Ha velem tartasz, együtt megyünk tovább – mondta halkan a férjének. – Ha nem… én akkor is tovább megyek.

Kilépett a szobából.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte, de a hang úgy visszhangzott, mintha egy korszak ért volna véget.

Az ünnepségnek vége volt.
És elkezdődött valami, amit az anyós a legjobban rettegett:
a hatalma összeomlása.