Őszintén hittem, hogy a felvétel majd bebizonyítja: mindaz, amit éjszakánként hallottam és éreztem, csupán fáradtság, stressz vagy a képzelet játéka volt. Azt akartam hinni, hogy a neszek, a halkan zizegő hangok, a padló reccsenése és az a hátborzongató érzés, hogy nem vagyok egyedül, mind csak illúziók.

De már a felvétel első percei világossá tették, hogy amitől féltem, jóval rémisztőbb, mint bármi, amit elképzeltem.

Eleinte semmi különös nem történt. A kamera lágy, halvány fényben mutatta a szobát. A képernyőn láttam magamat, ahogy mélyen és mozdulatlanul alszom. Semmi rendkívüli. Gyorsítva haladtam előre, mintha reméltem volna, hogy egyáltalán nem találok semmit. Aztán 02:17-kor az kép egy pillanatra megremegett.

Azt hittem, egyszerű technikai hiba. De a szoba jobb sarkában, közvetlenül a szekrényem mellett valami megmozdult. Nem hirtelen — sokkal rosszabb. Lassan. Természetellenesen lassan, mintha az árnyék önálló életre kelt volna.

Megállítottam a videót, visszatekertem, közelebb nagyítottam.

Ekkor egyértelműen láttam: a szekrény ajtaja résnyire kinyílt. Pedig este gondosan becsuktam. A felvételen mégis finoman, néhány centiméterrel kitárult, mintha valaki belülről tolta volna meg óvatos ujjaival.

Jeges borzongás futott végig rajtam.

Néhány másodperccel később egy sötét alak kezdett kibontakozni a résből. Először csak egy elmosódott foltnak tűnt, de minden pillanattal tisztábban kirajzolódott. Egy emberi formára emlékeztetett — legalábbis távolról. A karjai ijesztően hosszúak voltak. A haja a mellkasáig ért. És az arca… ha ezt lehetett egyáltalán arcnak nevezni.

Halovány, maszkra emlékeztető felület volt, két mély, koromfekete üreggel a szeme helyén.

A lény halkan, szinte siklva lépett ki a szekrényből, majd megállt, mintha figyelne. A képernyőn én továbbra is mélyen aludtam, teljesen kiszolgáltatva annak, ami a sötét sarokból figyelt.

Aztán közelebb lépett. Egyet. Még egyet.

Megállt az ágyam lábánál.

A szívem olyan erővel dobogott, hogy azt hittem, meghallom a visszhangját. Mégsem tudtam elfordítani a tekintetem. A lény lassan előrehajolt, mintha megszaglászna. Majd oldalra csúszott, és hosszú, csontvékony ujjait a torkom fölé emelte — néhány centiméterre a bőrömtől.

A felvételen a testem összerándult. Álomban megmozdultam, mintha éreztem volna a közelét. A lény gyorsan visszahúzta a kezét, majd a szoba legsötétebb sarkába húzódott, ahol guggolva, teljes némaságban figyelt.

Percek teltek el. Én aludtam. Ő várt.

03:41-kor valami történt, amire semmilyen emlékem nem volt. A felvételen láttam, ahogy lassan felülök az ágyban, kinyitom a szemem, és egyenesen abba a sarokba nézek, ahol a lény rejtőzött. A tekintetem üres volt, mintha félig aludnék, mégis pontosan arra fordult, ahol az a valami volt.

Néhány másodperc múlva visszafeküdtem.

A lény pedig oldalra billentette a fejét — ugyanúgy, mint én.

A hideg végigszaladt a gerincemen.

04:02-kor, amikor a kis lámpám teljesen kialudt, az árnyék alakja felegyenesedett és lassan fölém hajolt. Olyan közel volt, hogy szinte rám borult, mintha elszívná a levegőt, amit próbáltam belélegezni. A mellkasom a videón megfeszült, mintha fuldokolnék álmomban.

És ekkor a lény felemelte a fejét… és belanézett a kamerába.

Azóta sem tudom elfelejteni azt a látványt.

A két fekete üreg, amelyek a szemei voltak, hirtelen értelmesnek tűntek — mintha felfogta volna, hogy figyelik. Majd lassan, borzalmasan szélesen, lehetetlenül torzan:

elmosolyodott.

Olyan szélesen, hogy a szájszélei szinte a halántékáig húzódtak.

Másodpercekkel később a teste elkezdett szétfoszlani, mintha a sötétség nyelte volna el. Végül teljesen eltűnt.

A videó véget ért.

Kábultan ültem a széken, képtelen voltam levegőt venni. A szobában síri csend volt, de én már tudtam, hogy ez a csend nem a biztonság jele.

A legrosszabb azonban csak akkor következett.

Amikor felnéztem a valódi szekrényemre, észrevettem valamit, ami eddig elkerülte a figyelmem:

Az ajtaja újra résnyire nyitva volt.

Pontosan ugyanúgy, mint a felvételen.