Amikor a fiatal férfi öt hosszú év után végre kilépett a börtön kapuján, néhány másodpercig mozdulatlanul állt. -

A hajnali levegő hideg volt, a város még aludt, és ő úgy érezte, mintha egy idegen világba került volna vissza. A kezében egy műanyag zacskó a holmijaival, zsebében néhány papír. Ennyi maradt az életéből.

Nem gondolkodott sokáig. Hívott egy taxit, és amikor a sofőr megkérdezte, hová mennek, csak ennyit válaszolt:

— A temetőbe. Oda, ahol a menyasszonyom fekszik.

A taxi megállt a régi kovácsoltvas kapu előtt. Ő azonban nem lépett be azonnal. Hosszan állt, mintha attól félne, hogy amit bent talál, összeroppantja azt a kevés erőt is, ami még benne maradt. Öt évig álmodott erről a pillanatról — de a valóság még fájdalmasabb volt.

A temetés napján tartóztatták le. Nem engedték elbúcsúzni tőle. Nem látta a koporsót, nem látta a sírt, semmit. Csak azt hallotta, hogy meghalt, és hogy mindennek vége.

A temető hatalmasnak tűnt. Végtelen sorok, néma kövek egymás mellett. Több mint fél órán át bolyongott, minden nevet elolvasott, minden évszámot ellenőrzött, de sehol nem találta azt, amit keresett.

Végül elővette a zsebéből a gyűrött papírdarabot, amelyre évekkel korábban feljegyezték a sír pontos helyét. Az írás alig volt olvasható, sietve firkantott betűk, hibásan felírt számok. Mégis megpróbálta követni.

Egyik parcella… semmi.
Második sor… semmi.
Újra végig… teljesen üres.

Ekkor vette észre a temető gondnokát, egy idős férfit, gumicsizmában, fakó kabátban.

— Elnézést… — a hangja megremegett. — Egy sírt keresek. Itt a név… Tudna segíteni?

A gondnok átvette a papírt, hosszasan hunyorgott, majd bólintott.

— Igen… emlékszem erre a lányra. Ritka neve volt. Jöjjön utánam.

A férfi meglepődött — a gondnok nem arra vitte, amit a papír mutatott. Egy teljesen más részhez érkeztek, egy eldugottabb, csendesebb sarokba.

— Itt van, — mondta a gondnok halkan.
Azzal magára hagyta.

A fiatal férfi lassan közeledett a sírhoz. A fekete, fényes gránit szív alakú volt, a közepén a menyasszonya mosolygó fényképével. Friss virágok voltak mellette, gyertyák, apró tárgyak — valaki rendszeresen járt ide. Nem ő.

Letérdelt, hogy lerakja a csokrot.
És ekkor megpillantott valamit.

A kő felületén, közvetlenül a kép alatt finom, de határozott karcolások húzódtak. A márványt valami éles tárggyal, ideges kézzel vésték meg.

A férfi előrehajolt.
A vér is megfagyott az ereiben.

A karcolás egyetlen rövid üzenetet formázott:

„ÉL”

Elsőre nem hitte el. A fény játszik vele… talán csak egy sérülés a kövön… talán valaki gyerek viccelődött. De ahogy végigsimított a betűkön, érezte a mély, határozott vonalakat.

Valaki szándékosan írta oda.
Valaki, aki tudott valamit.

A mellkasa összeszorult. Az emlékek hirtelen rátörtek: a rendőrségi vallatások, a család zavart reakciói, a rengeteg kérdés, amire soha nem kapott választ. Anyja levele, amelyben azt írta: „Nem engedték, hogy lássam a testet. Azt mondták, nem lehet.”
Akkor nem értette. Most félt megérteni.

Újra lejjebb hajolt — és ekkor meglátta a második, szinte eltüntetett karcolást.

„BOCSÁSS MEG”

Elhabarodottan húzta végig ujjait a földön, és ekkor megütött valamit. Egy apró fémtárgy. Kiásta. Egy vékony lánc volt, rajta egy kis kulcs alakú medál.

Azonnal felismerte a formát.
Ő is adott neki egy kulcsot.
A szerelem jelképeként.

De ez más volt: régebbinek tűnt, sötétebb fém, kopott szélek. Megfordította. A hátulján számok voltak — egy dátum.

Nem öt évvel ezelőtti.
Nem a halála napja.
Hanem két hónappal korábbi.

Levegő után kapkodott.
Ez már nem lehetett véletlen.

Hirtelen lépések zöreje hallatszott a fák között.

Felugrott, körbefordult.
Egy árny tűnt el az egyik sírkő mögött. Valaki figyelte.

— Ki van ott?! — kiáltotta.

Válasz nem érkezett.

De valami a lába elé esett. Egy fekete boríték. Olyan pontosan érkezett, mintha valaki szándékosan dobta volna oda.

Felvette.
A borítékon az ő neve állt.

Kinyitotta.
Bent egyetlen gyűrött papírfecni.

Rövid üzenet, gyors, kapkodó kézírással: