A kusza, piszkos szőr között valami halványan megcsillant a napfényben. Először azt hitték, csak nedves homok vagy egy árnyék játéka. Ám amikor a kutya hirtelen megrázta magát, minden kétség szertefoszlott. Vér volt. Friss. Sötét. Túlságosan sok ahhoz, hogy egyszerű sérülésnek lehessen nevezni.

— Istenem… — suttogta a legélesebb szemű közülük, miközben jeges borzongás futott végig a hátán. — Ez a kutya nem véletlenül ugat. Segítséget kér.

Az eb hirtelen megállt, és egyenesen rájuk nézett. A tekintete szinte emberi volt — tele félelemmel és kétségbeesett sürgetéssel. A következő pillanatban futásnak eredt a dűnék felé, majd néhány méter után visszafordult, és még hangosabban ugatni kezdett, mintha tudná, hogy minden másodperc számít.

A barátnők összenéztek. A gondtalan nyugalom nyomtalanul eltűnt. A mellkasukban egyszerre dobogott a félelem és egy furcsa belső késztetés: menniük kell utána. Szavak nélkül álltak fel, maguk mögött hagyva a pokrócokat, az ételt és a gondtalan pihenést.

Minél távolabb kerültek a zsúfolt partszakasztól, annál nyomasztóbbá vált a csend. A hullámok moraját felváltotta a száraz fű susogása és saját szapora lélegzetük hangja. A kutya magabiztosan haladt előre, egyszer sem torpant meg, mintha pontosan tudná, hová vezeti őket.

És akkor meglátták.

Egy alacsony homokdomb mögött, bokrok árnyékában egy férfi feküdt mozdulatlanul. Az arca halottsápadt volt, az ajkai kékes árnyalatot vettek fel. A homok körülötte sötét foltokkal volt tarkítva. Az egyik nő lába megremegett a látványtól.

— Él még egyáltalán? — kérdezte valaki alig hallhatóan, félve a választól.

Az egyik barátnő letérdelt, és a férfi nyakához érintette az ujjait. A másodpercek végtelennek tűntek, majd végül remegve megszólalt:
— Igen… van pulzusa. Nagyon gyenge, de van.

A kutya azonnal odasietett, lefeküdt a férfi mellé, és halk nyüszítést hallatott. Ekkor értették meg mindannyian: a vér a szőrén tőle származott. A kutya nem hagyta magára. Nem menekült el. Egyetlen dolgot tett, amit tehetett — segítséget keresett.

Amíg az egyik nő értesítette a mentőket, a többiek megpróbálták elállítani a vérzést, törölközőket, ruhadarabokat használva, mindent, ami a kezük ügyébe került. A pánikot felváltotta a cselekvés. Senki sem gondolt többé a homokra, a napsütésre vagy arra, hogy ez a nap eredetileg pihenésnek indult.

Amikor végre felhangzott a távolból a sziréna, az egyik nő sírva fakadt. A kutyát nézte, amely nyugodtan ült a férfi mellett, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Abban a pillanatban megértette: ha nem figyelnek fel a véres szőrre, ha csak nevetnek tovább a pokrócon, ez az ember már nem élne.

Később az orvosok elmondták, hogy perceken múlt minden. A vérveszteség életveszélyes volt. A túlélés esélye szinte minimális. És mégis megtörtént a csoda.

Az öt barátnő pedig örökre emlékezni fog erre a napra. Nem mint egy átlagos strandolásra, hanem mint arra a pillanatra, amikor egy kóbor kutya megváltoztatott egy emberi sorsot. Amikor a néma hűség hangosabb volt minden szónál. És amikor rájöttek: néha a remény egy kétségbeesett ugatás és egy felejthetetlen tekintet formájában érkezik.