Előttem egy idős férfi állt. Rendezett volt, egyenes tartással, csendes méltósággal. A zakóján kitüntetések csillogtak halványan. Nem kellett kérdezni semmit: egyértelmű volt, hogy veterán, egy ember, aki egész életében szolgálta az országát.

A futószalagra csak a legszükségesebbeket tette fel: egy vekni kenyeret, egy csomag vajat, egy kevés tésztát. Semmi fölösleges. Amikor fizetni kellett volna, lassan átkutatta a zsebeit, majd zavartan, halkan megszólalt:

— Elnézést… hiányzik néhány forint. Visszajöhetek később kifizetni? Kérem… legalább a kenyeret engedjék át… egész nap nem ettem semmit.

A pénztáros tekintete hideg és megvető volt, mintha nem egy ember állna előtte, hanem valami zavaró akadály.

— Ez nem jótékonysági intézmény — vágta oda élesen. — Ha nincs pénze, menjen kifelé!

Éreztem, ahogy a düh elönt. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, a nő már hívta is a biztonsági őrt.

Az őr nagy termetű volt, határozott mozdulatokkal. Szó nélkül megragadta az idős férfi vállát, és durván a kijárat felé kezdte tolni.

— Ne színészkedjen — morogta. — Mind ilyenek. Másokon élősködnek.

Abban a pillanatban nem tudtam tovább hallgatni.

— Azonnal engedje el! — szóltam rá, és közéjük léptem.

Az őr ingerülten rám nézett.
— Ne avatkozzon bele.

— De igen — válaszoltam nyugodtan, de határozottan. — Ez mindannyiunk ügye. Ez az ember harcolt ezért az országért. Miatta élhetünk ma biztonságban.

A veterán lehajtotta a fejét. A hangja alig volt hallható.
— Kérem… hagyja… elmegyek. Nem akarok bajt.

És ez volt a legfájdalmasabb. Hozzászokott. Hozzászokott a megaláztatáshoz, ahhoz, hogy félreállítsák, mintha nem számítana.

Elővettem a pénztárcámat, és kifizettem nemcsak a kenyeret, hanem az egész vásárlását. Ezután kértem az üzletvezetőt. Felhívtam az ügyfélszolgálatot. Végül pedig a rendőrséget is — nyilvános megalázás és fizikai kényszer miatt.

A boltban megváltozott a hangulat. Az emberek figyelni kezdtek. Valaki bocsánatot kért. Más pénzt csúsztatott a férfi kezébe. Egy nő sírva fordult el.

Kint leültünk. Lassan evett, könnyes szemmel. Elmesélte, hogyan él a minimális nyugdíjából, hogyan kell választania étel és gyógyszer között.

— Nem panaszkodom — mondta halkan. — Csak azt szeretném, ha emberként bánnának velem.

Ezek a szavak örökre bennem maradtak.

Mert a legnagyobb szegénység nem a pénzhiány.
A legnagyobb éhség az emberség hiánya.
És ha hallgatunk az igazságtalanság láttán, bűnrészessé válunk.

Azon a napon egy dolgot megértettem:
nem a veteránoknak van szükségük leckére. Hanem nekünk, mindannyiunknak.